— Hát ez már mindennek a teteje… milyen hálátlan, milyen aljas beszéd — kezdett siránkozni Erzsébet, közben a fejét ingatta. — Fiam, én megmondtam neked. Előre szóltam, hogy számító nőbe botlottál. Ebben nincs semmi melegség, semmi lélek. Egy darab gép. Minden dekát mérlegen mérne ki az embernek. Hát fulladjatok bele a finom ételeitekbe! Gyere, Viktória, minket itt nem látnak szívesen. Üljön csak itt egyedül a nagy millióival.

Az anyósa látványosan feltápászkodott, eligazította magán a pulóvere alját, de a konyhából mégsem indult kifelé. Nyilván arra számított, hogy Gábor utána kap, könyörögni kezd neki, Lilla pedig bűnbánóan a lába elé omlik bocsánatért.

Lilla azonban csak félrelépett, szabaddá téve az utat az előszoba felé.

– Az ajtó arra van, Erzsébet. A cipőjét azért ne hagyja itt.

– Gábor! – visított fel az anyja, mintha halálos sértés érte volna. – Te csak állsz, és végignézed, hogy ez a nő az én állapotomban kirakjon az utcára?

Gábor a konyha közepén toporgott. Az arcán egyszerre látszott a gyerekkora óta belé nevelt engedelmesség és az a rémület, hogy az addigi kényelmes rend, amelyben ő más pénzéből játszhatta a nagylelkű családfőt, éppen darabjaira hullik.

– Lilla, kérj bocsánatot anyámtól – szólalt meg rekedten. A tekintetében őszinte pánik villant. – Most azonnal. Aztán úgy teszünk, mintha ez az egész el sem hangzott volna. Rendelünk egy pizzát, leülünk, eszünk normális emberek módjára.

– Bocsánatot? – Lilla halkan felnevetett. Nem volt abban a nevetésben semmi vidámság. Csak valami végtelen, jéghideg kimerültség. – Ugyan miért? Azért, mert többé nem akarok ingyen szakácsnő lenni? Nem, Gábor. Itt te fogsz bocsánatot kérni. Először saját magadtól, amiért ennyire gyávának bizonyultál. Aztán tőlem, amikor összepakolod a holmidat.

A konyhára ismét csend nehezedett. Viktória tátott szájjal dermedten állt. Még Erzsébet is abbahagyta a színpadias, sértett zihálást.

– Mit mondtál? – kérdezte Gábor, mintha rosszul hallotta volna.

– Azt, hogy pakolj össze. Ez a lakás az én nevemen van. A te részed pontosan annyi belőle, amennyit három év alatt a hitelbe befizettél. Vissza fogod kapni, az utolsó forintig. Szerencsére mostantól nem kell a fizetésem felét egy éhes hadsereg etetésére költenem. Holnap ügyvédhez megyek, és beadom a válókeresetet.

– Te megőrültél egy fazék leves miatt?! – ordította el magát Gábor, most már minden önuralmát elveszítve. – Egy mosatlan tányér miatt akarod szétverni a családunkat? Ki a fenének kellesz majd harminckét évesen, elvált nőként, aki még a morzsákat is számolgatja? Egy hét múlva térden csúszva fogsz könyörögni nekem!

– Lehet, hogy senkinek sem kellek – felelte Lilla nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve. – De tudod, mi a különbség kettőnk között? Nekem nincs szükségem senkire ahhoz, hogy embernek érezzem magam. Nem kell cseléd ahhoz, hogy jóllakjak. És nem kell közönség sem ahhoz, hogy bizonygassam, mennyit érek. Takarodjatok. Mind a hárman. Ki a lakásomból.

Nem emelte fel a hangját, mégis olyan súly és megkérdőjelezhetetlen erő volt benne, hogy Gábor akaratlanul is hátralépett. Ő ahhoz a Lillához szokott, aki mindig békített, mindig engedett, mindig lenyelte a megjegyzéseket, csak hogy megmaradjon a családi béke illúziója. Az a nő azonban eltűnt. A helyén egy idegen, hűvös és félelmetesen biztos asszony állt.