— Most komolyan fillérezel? — visította Viktória a konyha sarkából. — Undorító, mennyire kicsinyes vagy! A saját férjed édesanyjának veted a szemére a falatot? Hogy van ehhez képed? A család arról szól, hogy az ember az utolsóját is megosztja!

Lilla lassan felé fordította a fejét.

— Remek gondolat, Viktória. Akkor osszunk. Mondd csak, te az elmúlt egy évben mit tettél ebbe a hűtőbe? Egy almát? Egy doboz teát? Akármit?

— Én tanulok! — sivította a lány.

— Te fizetős képzésre jársz, amit apád a tartásdíjból áll, huszonhét éves vagy, minden szezonban új telefont veszel, és hétvégente vízipipázókból posztolgatsz képeket. De amikor ételről van szó, hirtelen szegény kis árva leszel, akinek mindenki tartozik valamivel.

— Elég legyen! — üvöltött rá Gábor, és tenyérrel az asztalra csapott. Az ablakpárkányon álló bögrében megcsörrent a kanál. — Hogy merészelsz így beszélni a húgommal? Elfelejtetted, ki vagy te egyáltalán? Ha én nem vagyok, még mindig abban a külvárosi kis lyukban ülnél!

A konyhára olyan csend szakadt, mintha valaki elvágta volna a levegőt. Csak a csövekben futó víz halk morajlása hallatszott.

Lilla keserűen elmosolyodott. Hát tessék. Ez volt az. Ami évek óta gyűlt, rothadt, dagadt bennük, most végre kifakadt.

— A külvárosi kis lyukban, azt mondod? — kérdezte halkan. — Akkor hadd frissítsem fel az emlékeidet, kedves férjem. Ennek a lakásnak az önereje, az a nyolcmillió forint, abból a bizonyos „külvárosi kis lyukból” lett, amelyet a nagymamámtól örököltem, és amelyet eladtam. Abból a pénzből egyetlen fillér sem volt a tiéd. Te ebbe a lakásba egy bőrönd zoknival érkeztél, meg anyád útravalójával, hogy mekkora ajándék vagy te a sors részéről.

Erzsébet arca elsápadt. Pontosan tudta, mi az igazság, de három éve makacsul úgy tett, mintha a lakást Gábor szerezte volna meg kivételes tehetségével és emberfeletti munkájával.

— És ez alatt a három év alatt — folytatta Lilla, egy lépéssel közelebb menve hozzá — én két munkahelyen hajtottam, hogy minél hamarabb törleszteni tudjuk az adósságot. Hajnal ötkor keltem, hogy pogácsát meg süteményt süssek, mert „Gáborka gyerekkora óta a házihoz szokott”. Tizenkét órás munkanap után álltam a tűzhely mellett, hogy anyád, amikor fél órára betoppan, nagy sóhajjal közölhesse: „Kicsit híg ez a leves, Lillácska, egy rendes háziasszonynál megáll benne a kanál.” Hallgattam, amikor Viktória elvitte a fürdőből a drága kozmetikumaimat azzal, hogy „jaj, ez az árnyalat neked úgysem áll jól”. Hallgattam, mert családot akartam. Nyugalmat. Otthont. Békét.

— Lilla, fejezd be ezt a jelenetet — morogta Gábor már jóval bizonytalanabb hangon. Körbepillantott az anyjára, támogatást keresve, de Erzsébet összeszorított szájjal ült, és mereven a padlót bámulta.

— Ez nem jelenet. Ez elszámolás. Tegnap három órán át ültem, és kiszámoltam, mennyibe kerül nekem a ti kényelmetek. Tudod, mennyi jött ki? Havonta több mint százhatvanezer forint ment el arra, hogy ti itt jóllakottan zabáljatok. Igen, zabáljatok, pontosan ezt a szót használom, mert a normális emberek megköszönik az ételt, nem pedig azon fintorognak, hogy a hús lehetne omlósabb is.