És akkor egymás után peregni kezdtek előtte a vasárnapok.

Erzsébet ott ült a nappali kanapéján, és gondosan becsomagolta a két sült kacsát. „Gáborkám, a másodikat elviszem, jó? Tudod, az én térdeimmel már nehéz a tűzhely mellett álldogálni. Mikróban meg felmelegíteni gyerekjáték. Lilla még fiatal, neki nem gond összedobni valami mást.”

Viktória közben álságos sóhajjal nyitogatta a fagyasztót. „Jaj, Lilla, ezek házi derelyék? Figyelj, adj már belőle másfél kilót, átjönnek hozzám a lányok, majd azt mondom, én csináltam. Csak nem sajnálod? Ti úgyis ketten vagytok, minek nektek ennyi?”

Aztán Gábor jelent meg a hűtőnél, és nagyvonalú mozdulattal emelte ki a dobozokba rakott sült húst. „Anya, vidd el azt a ribizlis pitét is. Lilla holnap úgyis süt újat, szeret ő a tésztával pepecselni.”

Négy év alatt Erzsébet egyszer sem állított be még egy csomag száraz keksszel sem a teához. Viktória egyszer sem kérdezte meg, mennyivel tartozik a hozzávalókért. Számukra ez a lakás egy éjjel-nappal nyitva tartó, ingyenes svédasztalos étterem volt, ahol Lilla egyszerre töltötte be a séf, a beszerző és a mosogató szerepét. Gábor pedig láthatóan élvezte, hogy gondoskodó fiúként és nagylelkű testvérként tetszeleghet, aki bőségesen ellátja a rokonságot. Csakhogy mindezt nem ő fizette meg igazán, hanem Lilla: az idejével, az erejével, az egészségével és a pénztárcájával.

Amikor előző este Lilla felfogta, hogy a saját fizetésének pontosan a fele darált hússá, fasírttá, pitévé és süteménnyé változik olyan emberek kedvéért, akik a háta mögött „mindenbe belekötőnek” és „fojtogatónak” nevezik, valami végleg elpattant benne. A türelme, amelyet addig vékony, feszes húrként tartott össze, hangtalanul szakadt el.

— Lilla, megsüketültél? — Gábor hangja rántotta vissza a jelenbe. A férje fölötte állt, ökölbe szorított kézzel. — Azt kérdeztem, mit fogunk enni?

— Azt, amit te elkészítesz — felelte Lilla nyugodtan, és lapozott egyet a könyvében. — Vagy amit megvesztek magatoknak. Az utca túloldalán van egy egészen jó kifőzde. Egy fasírt 480 forint, a krumplipürét vízzel készítik. Laktató lesz.

— Te most gúnyolódsz velem?! — Erzsébet levegő után kapkodva a mellkasához szorította a kezét. — Gábor, nézd már meg! Kifiguráz engem! Orvostól jövök, leesik a cukrom, és a saját fiam házában sajnálnak tőlem egy falat kenyeret!

— Anya, ülj le, az isten szerelmére — Gábor azonnal odaugrott hozzá, és egy hokedlire segítette. — Lilla, most azonnal állj fel, és csinálj vacsorát. Elég volt ebből a színjátékból. Szégyent hozol rám mások előtt.

— Miféle mások előtt, Gábor? A családod előtt? — Lilla összecsapta a könyvet, tompa, éles hanggal. Mindenki összerezzent. Felállt, és ekkor derült ki, hogy még papucsban is majdnem egy magas a férjével. — És magad előtt nem szégyelled?

— Ugyan miért kellene szégyellnem magam?

— Dolgozom! Hazajövök ebbe a lakásba! — csattant fel Gábor, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna.

— Havonta kétszáznegyvenezer forintot teszel bele a közösbe — mondta Lilla lassan, tagoltan, minden szót külön súllyal ejtve ki. Erzsébet felháborodva felvonta a szemöldökét, de ezúttal nem szólt közbe. — Ebből nagyjából nyolcvanezret elvisz a lakáshitel és a rezsi rád eső része. Negyvenezret a kocsidra költesz, amivel Viktóriát fuvarozod szépségszalonokba, anyádat meg a telekre. A maradék százhúszezerből pedig azt szeretnéd, hogy marhahúst egyél, anyukádnak finomságok kerüljenek az asztalra, Viktóriának telepakolt szatyrokat adjunk haza, és még magadnak is vegyél egy új pergetőbotot. Ne haragudj, drágám, de ez a matek sehogy sem jön ki.