— Jó estét, Lilla. Úgy látom, minket itt nem vártak. Vagy ebben a házban mostantól az a szokás, hogy a vendégeket az ajtóban tartják, mint a koldusokat a templomlépcsőn?

— Jó estét, Erzsébet — felelte Lilla higgadtan. — Vendéget akkor vár az ember, ha a házigazdák meghívják. Ha viszont valaki hívatlanul állít be, akkor vagy hoz magával vacsorát, vagy a saját pénzén rendel.

Viktória, aki az anyja válla fölött kukkantott be, gúnyosan felhorkant.

— Hát ez remek. Egész nap talpon voltam, azt hittem, végre rendesen ehetek valamit, erre itt megy a színjáték. Lilla, mi van veled, rossz napod van? Minek ez a cirkusz? Legalább egy csirkét dobj be a sütőbe, negyven perc az egész.

Lilla a sógornőjére emelte a tekintetét. Hosszan, figyelmesen nézte, mintha most látná először.

Még előző nap is felpattant volna. Kapkodva előszedte volna a mélyhűtőből a vésztartaléknak szánt sertésszüzet, zöldséget aprított volna, gyors salátát dobott volna össze, közben vizet forralt volna teának, és mentegetőzött volna a rendetlenség miatt, amely valójában nem is létezett. Tegnap még ő hibáztatta volna magát: amiért nem készült fel, nem gondolt előre, nem tudott mindenkinek kedvére tenni.

Csakhogy azóta eltelt egy éjszaka. És azon az éjszakán előkerült egy kockás füzet.

Az egész egy teljesen hétköznapi próbálkozással indult: Lilla szerette volna kiszámolni, hogyan húzzák ki a következő lakáshitel-törlesztésig. Az utóbbi fél évben egyre kétségbeejtőbben fogyott a pénze, pedig felelősségteljes, vezető beosztásban dolgozott.

Főkönyvelőként dolgozott egy nagy logisztikai cégnél, és havonta biztosan megkapta a maga 340 000 forintját — az ő vidéki városukban ez egyáltalán nem számított rossz fizetésnek. Gábor, aki berendezések beüzemelésével és javításával foglalkozó mérnök volt, nagyjából 240 000 forintot tett hozzá a közös kasszához. Kettejük 580 000 forintjából 140 000 ment el a lakáshitelre, további 60 000 a rezsire, az internetre és a lakással kapcsolatos apróbb kiadásokra.

Papíron tehát maradnia kellett volna majdnem 400 000 forintnak. Lilla mégis hónapok óta azon kapta magát, hogy számolja a napokat a következő fizetéselőlegig, lebeszéli magát egy új átmeneti kabátról, és titokban ragasztgatja a kedvenc csizmája talpát, nehogy újat kelljen vennie.

Előző este, amíg Gábor a garázsban időzött, Lilla leült a konyhaasztalhoz, maga elé húzta az elmúlt három hónap bankszámlakivonatait, és módszeresen csoportosítani kezdte a költéseket. Külön oszlopba került Gábor benzinköltsége, a ruhák, a tisztítószerek, a gyógyszertár… és végül az élelmiszer.

Amikor a számológép kiadta a „szupermarketek és piac” sor végösszegét, egy pillanatra megszédült. Havonta 272 000 forint.

Először biztos volt benne, hogy valamit rosszul írt be. Újraszámolta kézzel. Az eredmény ugyanaz maradt: 272 000. Két felnőtt emberre, akik reggelire többnyire szendvicset esznek, ebédelni pedig a munkahelyükön szoktak? Lehetetlen.

Aztán megnyitotta a részletes blokkokat. Három kiló marhabélszín. Parmezán. Zsíros tejszín. Friss pisztráng. Diófélék. Aszalt gyümölcsök. Prémium liszt, zsákos kiszerelésben. Végtelen mennyiségű vaj. Házi túró. Kilószámra vásárolt friss bogyós gyümölcsök szezonon kívül.