„Hogy érted azt, hogy abbahagytad?” Gábor élesen kérdezte az üres hűtő mellett, éhesen hazatérve, anyósa és sógornője szeme láttára
Az üresség elkeserítően mérgező a szívnek.
Lilla mezítláb kuporgott a mély, plüsshuzatú fotelben, térdét maga alá húzva. Az ölében egy vaskos történelmi regény feküdt, ujjai pedig egy forró porcelánbögrét öleltek, amelyből bergamottos tea illata szállt fel. A tűzhely felől viszont semmi sem áradt. Se piruló fokhagyma, se cserépedényben lassan puhuló hús, se frissen kelt tészta meleg, otthonos szaga. A konyhában szokatlan, már-már nyugtalanító csend ült, amelyet csak a résnyire nyitott ablakon beszivárgó nyirkos huzat hűvös illata tört meg.
— Hogy érted azt, hogy abbahagytad? — Gábor hangja élesen felcsúszott. A folyosó közepén állt kigombolt kabátban, egyik kezében a váltócipős szatyorral. — Lilla, észnél vagy? Éhesen jöttem haza a munkából! Itt van velem anya és Viktória is. Megbeszéltük!
A félhomályos előszobából, a férje háta mögül elégedetlen mormogás és száraz sarokkoppanás hallatszott a laminált padlón. Erzsébet, Lilla anyósa, éppen a nehéz nercbundát hámozta le magáról, miközben sértetten szimatolt a levegőbe. Mögötte Viktória, a huszonhét éves sógornő ácsorgott, kezéből egy pillanatra sem engedve ki a repedt kijelzős telefonját.
— Gábor, kisfiam, hát milyen szag van nálatok? — csendült fel az anyósa elnyújtott, mély hangja. — Pontosabban semmilyen. Még leves sincs? Mondtam neked, hogy a klinika után nekem meleg húsleves kell. Ebben a korban az ember gyomra nem bírja az ürességet, rögtön szúrni kezd a bordám alatt.
— Anya, mindjárt, várj egy percet — kapkodott Gábor, és a kabátját a fogas helyett egyenesen a cipősszekrényre dobta. Berontott a konyhába, nagy zajjal kirántotta a konyhabútor egyik fiókját, majd feltépte a hűtő ajtaját. A belső lámpa hideg fénye árva polcokra esett: egy félig üres üveg magos mustárra, három tojásra a műanyag tartóban, egy megkezdett kefires zacskóra és egy gondosan lezárt dobozra, benne két szelet sajttal. — Hol a hús? Hol van a rizses egytálétel? Lilla, hol van az, amit tegnap még meg akartál főzni?
Lilla lassan letette a bögréjét a fa ablakpárkányra, a könyv lapjai közé csúsztatta a selyem könyvjelzőt, és csak ezután fordította a fejét a férje felé.
Az arca különös nyugalmat tükrözött. Nyoma sem volt a megszokott fáradt verejtéknek a homlokán, sem lisztpornak a házikardigán ujján, sem annak a bocsánatkérő, megfelelni vágyó félmosolynak, amellyel az elmúlt négy évben mindig fogadta Gábor rokonait.
— A boltban, Gábor. Ott fekszik a pultban, és várja, hogy valaki megvegye.
— Hogyhogy a boltban?! — csattant fel a férfi, miközben a nyaka vörösödni kezdett. Fehér inge gallérja fölött haragos foltok jelentek meg a bőrén. — Ebédidőben megmondtam: elmegyek anyáért, aztán felvesszük Viktóriát az egyetemről, és nálunk vacsoráznak, mert anyának magas a vérnyomása, Viktóriának meg nincs ideje főzni, vizsgahete van!
Erzsébet lassú méltósággal bevonult a konyhába. Végignézett a makulátlanul tiszta acélmosogatón, amelynek alján még egy kiskanál sem hevert, majd a hibátlanul csillogó indukciós főzőlapon. A szája összeszorult, mély barázdákat húzva az ajkai köré.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz