Eszter letiltotta a számot.

Helyette Erika írt neki, az a vendég, aki ott ült az asztalnál: „Eszterkém, ne haragudjon, hogy zavarom. Nagyon bátor volt. Én harminc évig éltem együtt egy ugyanilyen anyóssal.”

„Nekem sosem volt erőm elmenni. Maga hős volt.”

Aztán Júlia jelentkezett. Majd mások is. Mind ugyanazt írták, csak más szavakkal: jól tette.

Egy hét múlva Nóra bevásárlásból érkezett haza, és elmesélte, hogy összefutott Gáborral. A férfi egy bevásárlókocsit tolt maga előtt, tele mirelit ételekkel, félkész vacsorákkal és gyorsan elkészíthető csomagokkal. Gyűröttnek látszott, a szeme vörös volt, mintha napok óta nem aludt volna rendesen.

— Megkérdeztem tőle, hogy vannak — mondta Nóra. — Csak odavetette, hogy az anyja most már tényleg beteg, alig bír valamit csinálni. Neki kell főzni, takarítani, dolgozni, mindent egyszerre. Fogadtak valakit napi pár órára, de drága. A kocsiját is eladta. Horgászni sem jár már. Semmire nincs ideje.

Eszter csendben hallgatta. Nem érzett elégtételt. Szánalmat sem. Csak valami mély, tiszta megkönnyebbülést, amely lassan szétáradt benne.

— Azt kérdezte, merre vagy — folytatta Nóra. — Azt üzente, ha visszamennél, minden másképp lenne.

Eszter halványan megrázta a fejét.

— Nem lenne másképp. Csak most már tudja, mennyit ért mindaz, amit eddig természetesnek vett.

Újabb hét telt el, mire Eszter kivett egy apró szobát egy iskolához közeli, közös lakásban. Tíz négyzetméter volt az egész, közös konyhával, öreg padlóval, udvarra néző ablakkal. Lent galambok turbékoltak, a vakolat több helyen megkopott, a bútorok sem illettek össze. Nem volt benne semmi különleges.

De az övé volt.

Leült az ágy szélére, és hosszan nézte a falakat. A bőröndje a földön állt. Abban volt minden, amit magával hozott.

Ekkor megrezzent a telefon. Ismeretlen számról érkezett üzenet.

„Eszter, Katalin vagyok. Bocsáss meg. Nem fogtam fel, mit teszek veled. Gyere vissza. Megváltozom.”

Eszter elolvasta. Aztán kitörölte. A készüléket letette az ablakpárkányra.

Odakint egy idős asszony morzsát szórt a járdára, a galambok pedig nyomban köré gyűltek, lökdösték egymást, csapkodtak, turbékoltak. Zajos volt. Élő. Őszi levegő szivárgott be: nedves aszfalt, idegen ebédek illata a közös konyhából, hűvös délután. Nem érződött Katalin nehéz parfümje. Nem lengte be a szobát az örökös fejfájások fojtogató árnyéka. És nem volt ott Gábor sem, aki soha nem tanulta meg igazán észrevenni őt.

Eszter szélesebbre tárta az ablakot. A hideg levegő az arcába csapott. Mélyen beszívta, egészen a tüdeje aljáig.

Hét hónap óta először feküdt le este nyolckor azért, mert kedve tartotta. Nem azért, mert már állva elaludt a kimerültségtől, hanem mert megtehette. Senki nem rázta fel azzal, hogy ki kell vasalni az ingeket. Senki nem rótta fel neki, hogy nem igyekszik eléggé. Senki nem fordította ellene a türelmét és az alkalmazkodását.

Reggel napsütésre ébredt. Szombat volt. Nem kellett felkelnie. Alhatott volna tovább, elmehetett volna sétálni, vagy maradhatott volna mozdulatlanul a takaró alatt. Bármelyik döntés az övé volt.

A konyhában Tímea, az ötvenes szomszédasszony éppen vizet forralt.

— Kér teát?

— Köszönöm, igen.

Egymás mellett ültek, többnyire hallgatva. Az ablakon túl galambok kapirgáltak, autók zúgtak el, valaki az udvaron veszekedett. Egészen hétköznapi reggel volt. Idegen helyen. Mégis az övé.

Eszter megitta a teáját, kiöblítette a bögrét, majd megpillantotta saját tükörképét az ablak üvegében. Sápadt arc, smink nélkül, kócos hajjal. Egyszerű. Szabad. Élő.

És elmosolyodott.