Ott azonban megtorpant.

Előtte ott állt az üres asztal, körülötte nyolc tanácstalan vendég ült, Eszter pedig fekete ruhában, egy pohár vízzel a kezében nézett rá.

— Mi… mi ez az egész?! — Katalin hangja éles sikoltásba csúszott. — Eszter! Hol van az étel? Hiszen odaadtam a listát!

Gábor ekkor lépett be mögötte. Egyetlen pillantást vetett az asztalra, és a feje vörösbe borult.

— Eszter, te teljesen megőrültél? Évfordulóra hívtunk vendégeket, erre nincs mit eléjük tenni?

Úgy ordított, hogy beleremegett a lakás. A vendégek hirtelen nagyon elfoglaltak lettek: ki a tányérját bámulta, ki a telefonját nyomkodta, más az ablakon kifelé nézett. Bárhová, csak ne erre a jelenetre.

— Mit képzelsz magadról? Elment az eszed?

Eszter nem felelt azonnal. Kivárt. Aztán letette a poharat az asztalra, és egészen halkan megszólalt.

— Ez az én meglepetésem.

A csend úgy zuhant a szobára, mintha függönyt engedtek volna le.

— A házassági évfordulónk alkalmából bejelentem, hogy elválok — mondta Eszter, majd lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt. A fehér abroszra tette. A fém aprót koppant. — Elmegyek. Ma. Most.

Gábor kinyitotta a száját, aztán becsukta. Majd újra próbálkozott.

— Te ezt… mások előtt? Ezt a cirkuszt itt rendezed meg, a vendégek előtt?

— Nem cirkuszt rendeztem. Kimondtam az igazságot — Eszter felkapta az előre összekészített táskáját. — Hét hónapon át cselédként éltem ebben a házban. Főztem, mostam, takarítottam. Hajnal öttől éjfélig. Te pedig egyszer sem kérdezted meg, hogy vagyok. Egyszer sem segítettél. Csak használtál. Mindkettőtöknek kényelmes voltam. Ennyi az egész.

Júlia, Katalin egyik barátnője, a markába fojtott egy rövid horkantást. Erika alig észrevehetően bólintott.

— Eszterkém, drágám, várj egy kicsit, ezt mind meg tudjuk beszélni — Katalin közelebb lépett hozzá, tökéletes manikűrös ujjait felé nyújtva. — Egyszerűen csak kimerültél, én megértem. Felveszünk valakit segítségnek, igaz, Gáborkám?

— Késő — felelte Eszter, és elindult az ajtó felé.

Gábor utána vetette magát, és megragadta a könyökét.

— Állj meg! Nem sétálhatsz ki csak úgy!

— Dehogynem — Eszter kirántotta a karját a szorításból. — Figyeld.

Kinyitotta az ajtót. Még hallotta maga mögött Gábor pániktól elvékonyodó hangját, ahogy telefonál:

— Halló, étterem? Azonnal kellene kiszállítás nyolc főre! Most rögtön! Bármennyit fizetek, csak gyorsan hozzák!

Eszter becsukta maga mögött az ajtót. Kilépett a lépcsőházba, elővette a telefonját, és írt Nórának: „Mehetek hozzád?”

A válasz szinte azonnal megérkezett: „Gyere, te bolond. Már rég ezt kellett volna.”

Eszter egy hétig lakott Nóránál. Egy összecsukható ágyon aludt, bejárt dolgozni, esténként hazament, és csak ült az ablak előtt. Nóra nem faggatta.

Gábor három napig hívogatta. Először üvöltött vele, követelte, hogy menjen vissza, hálátlannak nevezte. Később megváltozott a hangja: kérlelni kezdte, fogadkozott, hogy minden más lesz. Eszter végighallgatta, aztán szó nélkül bontotta a vonalat. A negyedik napon üzenet érkezett tőle: „Anya ágynak esett. Tényleg rosszul van. Most elégedett vagy?”