— Nekem nem arra van szükségem, hogy mások előtt produkáld magad. Nekem az önbecsülésem kell vissza.

Megfordultam, és bementem a hálószobába. Leemeltem a bőröndöt a szekrény tetejéről.

— Mit művelsz? — Gábor ide-oda kapkodott körülöttem, miközben sorra szedtem le a ruháimat a polcokról. — Hová készülsz?

— Anyámnál fogok lakni egy ideig. Addig, amíg te nem találsz magadnak albérletet. Ezt a lakást kiadom, hogy legalább részben visszajöjjön az a pénz, amit a tartozásaidba öltem. Egy hónap múlva pedig beadom a válókeresetet.

— Válás?! Pénz miatt?! Neked a pénz fontosabb, mint a család?

Ez volt a kedvenc érve. A tökéletes érzelmi zsarolás. Csakhogy most először nem ért célt.

— Nekem én magam vagyok fontosabb — mondtam, miközben behúztam a bőrönd cipzárját. — Végre szeretnék napi nyolc órát aludni. És nem akarok többé bűntudatot érezni azért, mert megeszem a saját szendvicsemet.

Ekkor értette meg, hogy nem játszom. Gábor arca eltorzult. A tanácstalan kisfiú álarca lecsúszott róla, és előbukkant mögüle az önző ember valódi arca, akitől éppen elveszik a kényelmes életét.

— Ugyan kinek kellenél te, te tehén! — köpte felém zihálva. — Nézz már magadra! Ilyen testtel kinek kellenél rajtam kívül?! Én elviseltelek, sajnáltalak, te meg…

Megálltam. Hosszú másodpercekig csak néztem rá. Aztán hirtelen elmosolyodtam. Nem gúnyosan, nem keserűen, hanem teljesen őszintén.

— Tudod, Gábor — szólaltam meg halkan —, a súlyból le lehet adni. Az étkezésen és a mozgáson múlik. De a rothadt lelket semmilyen diéta nem gyógyítja meg.

Fél év telt el.

Kivettem egy kicsi, de barátságos lakást a munkahelyem közelében. A válás ronda volt. Gábor ordított, fenyegetőzött, könyörgött, a sajnálatomra próbált hatni, majd bevetette az anyját is, aki telefonon át szórta rám az átkokat: „Hogy hagyhattad magára a férjedet, amikor bajban van? Hiszen család vagytok!”

Én azonban nem engedtem.

Amikor Gábor végre kettesben maradt a saját hitelével, három hónapig sem bírta. Először kénytelen volt eladni az autóját. Utána a barátait kezdte körbejárni, hátha valakitől pénzt tud kicsikarni.

Egy este, amikor munkából tartottam hazafelé, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn egy név jelent meg: Tamás.

A grillparti óta nem beszéltünk. Egy pillanatig haboztam, aztán mégis felvettem.

— Szia, Nóra — szólt bele. A hangja tárgyilagos volt, mégis nyugodt és kedves. — Alkalmas most?

— Szia. Igen, mondd.

— Ügy miatt hívlak. Gábor ma nálam járt. Négy millió forintot akart kölcsönkérni. Közben rólad panaszkodott. Azt mondta, kiforgattad mindenéből, aztán magára hagytad.

Nagyot sóhajtottam, és megálltam a lépcsőház előtt.

— És adtál neki?

— Úgy nézek én ki, mint egy idióta? — Tamás halkan felnevetett. — Dehogy adtam. Elküldtem. Megmondtam neki, hogy pontosan tudom, ki cipelte valójában az ő terheit az elmúlt években. Ezen persze megsértődött. Azt mondta, fogalmam sincs, mi az a barátság.

— Értem. De akkor miért hívtál, Tamás?

A vonal túlsó végén rövid csend támadt.

— A főkönyvelőm, Andrea két hónap múlva szülési szabadságra megy — mondta végül. — Pénzügyi vezetőt keresek. Olyan embert, aki nem omlik össze válsághelyzetben, képes kihúzni egy céget a gödörből, és nem fél felelősséget vállalni. Láttam, hogyan zsonglőrködtél Gábor pénzügyeivel, és hogyan tartottad a felszínen a háztartásotokat, miközben minden teher rád nehezedett. Szeretném felajánlani neked ezt az állást.

Megdermedtem. Gombóc nőtt a torkomban, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem az örömtől.

— Olyan fizetésről beszélünk, ami mellett nem kell majd négy külön mellékállást vállalnod — tette hozzá Tamás. — És végre vehetsz magadnak egy rendes utat az Adriára. Vagy bárhová, ahová csak szeretnél.

— Átgondolom, Tamás. Köszönöm.

— Gondold át. Hétfőn várlak egy beszélgetésre.

Letettem a telefont, a kabátom zsebébe csúsztattam, és megálltam a lépcsőház üvegajtaja előtt. A tükröződésben önmagamat láttam.

Új farmer volt rajtam. Két mérettel kisebb, mint fél évvel korábban.

Már nem dolgoztam éjszakánként. Beiratkoztam uszodába, újra rendesen aludtam, és hosszú idő után először élveztem, hogy magamnak főzhetek. Nem hajnali egykor összedobott sajtos tésztát, hanem igazi, finom, tápláló ételeket.

Kiderült, hogy a fogyáshoz nem kőkemény diétákra és önkínzó edzésekre volt szükségem.

Csak le kellett vennem a nyakamból a nyolcvan kilós férjet, aki éveken át elhitette velem, hogy a teher, amit cipelek, az én hibám.