— Ez az én pénzem, Gábor — mondtam lassan, minden szót külön megnyomva. — Én dolgoztam meg érte. Az alvásommal, az erőmmel, az egészségemmel.

— És akkor mi van? Közös a kassza. Család vagyunk. Miféle különválasztás ez?

— Közös kassza? — kissé oldalra billentettem a fejem. — És az adósság? Az kinek az adóssága?

— A miénk! — kezdte elveszíteni a türelmét. — Házasság alatt vettem fel! A vállalkozás fejlesztésére, hogy jobban éljünk! Értünk csináltam!

— Nem értünk csináltad, hanem a saját egódért. Egyszer sem kérdezted meg, akarom-e kockáztatni az otthonunkat. Egyszerűen elém tetted a papírokat, és közölted, hogy írjam alá a hozzájárulást, különben nem hiszek benned. Amikor pedig minden összeomlott, lefeküdtél a kanapéra.

— Depressziós voltam! Ez orvosi diagnózis!

— Én meg a pokolban éltem. És még most is ott vagyok. De mától más szabályok lesznek.

Felemeltem a telefont az asztalról, megnyitottam a névjegyeket, és kikerestem a megfelelő számot.

— Mit akarsz csinálni? — Gábor hangja megremegett.

— Többé nem fizetem helyetted a hiteledet.

A konyhára olyan csend ereszkedett, mintha hirtelen minden levegő elfogyott volna. Odakintről beszűrődött egy fűnyíró zúgása; valamelyik szomszéd rendezgette a kertjét.

Gábor úgy bámult rám, mintha váratlanul idegen nyelven szólaltam volna meg.

— Hogyhogy… nem fizeted? Akkor ki fogja?

— Te. Hiszen felnőtt, sikeres férfi vagy. Ráadásul már télen lezártad az adósságaidat. Legalábbis te ezt mondtad.

— Nóra, te megőrültél?! — felpattant a székről. — Nekem kétszáznegyvenezer forint a fizetésem! A törlesztő meg háromszázhatvanezer! Miből fizessem ki?! A bank elviszi a lakást!

— A lakás anyám nevén van — emlékeztettem arra, amiről ő szívesebben feledkezett meg.

A kölcsön papíron nem is lakáshitelként szerepelt.

Fogyasztási hitelként futott, csak éppen eszelős összeggel, és fedezetként hivatalosan anyám egy másik ingatlana állt mögötte. Azt az ingatlant is csak hajszál híján sikerült kimentenünk a veszélyből, amikor egy évvel korábban új feltételekkel kiváltottuk a tartozást. Mostanra viszont ez már nem volt más, mint Gábor saját, személyes adóssága a bank felé.

— Te… te most cserben hagysz? — Gábor arca egy pillanat alatt kifakult. — Egy hülye megjegyzés miatt? Nóra, normális vagy? Egy ostoba grillezős poén miatt akarod szétverni a családunkat?

— Nem, Gábor. A poén csak jel volt. A baj sokkal mélyebben van. Rájöttem, hogy te nem becsülsz engem. Úgy használtál, mint egy bankautomatát, amit még meg is lehet rúgni, ha nem olyan bankjegyet ad ki, amilyet szeretnél.

Felálltam az asztaltól.

— Lemondom a horvátországi foglalást. A pénz visszakerül a kártyámra. A hitellel innentől kezdve boldogulj egyedül. Keress másodállást. Menj el éjszakai műszakba rakodni. Add el az autódat. Nekem mindegy, hogyan oldod meg.

— Nóra, várj már! — utánam lépett, és megpróbálta elkapni a karomat, de hátraléptem előle. A hangjában ekkor már ott remegett a pánik. — Nórikám, kérlek, bocsáss meg. Hülye voltam. Gondolkodás nélkül kicsúszott a számon. Akarod, hogy mindenki előtt bocsánatot kérjek? Most azonnal beírom a közös csoportba!