— Azzal, hogy úgy állítasz be, mintha egy csóró szerencsétlen lennék! Én Tamással próbálok új üzleteket összehozni, neki azt kell látnia, hogy nálam minden rendben van, stabil vagyok! Te meg… mintha megvadultál volna ezekkel a mellékállásokkal. Elmész az ő cégéhez aprópénzért könyörögni, mint valami koldus. Egyáltalán belegondolsz, hogy ez kívülről hogy néz ki?

— Kívülről az látszik, hogy a feleséged éjszakánként kénytelen dolgozni, nehogy elvigyék a fejünk fölül az otthont, miközben te mindenkinek meséket adsz elő a sikereidről.

Közben zöldre váltott a lámpa. Mögöttünk valaki türelmetlenül rádudált. Gábor úgy lőtt ki, hogy a gumik felsikítottak az aszfalton.

Az út hátralévő részét néma csendben tettük meg.

Otthon látványosan felkapta a párnáját, és kivonult a nappaliba aludni. Régebben utána mentem volna. Megpróbáltam volna békülni, sőt talán még azt is elhittem volna, hogy én rontottam el mindent. Hogy megsértettem a férfiúi büszkeségét. Hogy nekem kellett volna okosabban, finomabban viselkednem.

De azon az éjszakán egyedül feküdtem a nagy franciaágyon, a plafont bámultam, és csak Tamás mondata járt a fejemben.

„Hála az égnek, kifizette, most már élvezhetjük az életet.”

Gábor nem egyszerűen mögém bújt. A vállamra állt, közben pedig belenyomott a sárba, csak hogy ő magasabbnak tűnhessen.

Másnap vasárnap volt. Gábor későn ébredt, valamikor tizenegy körül. Én addigra már a konyhában ültem a laptop előtt, és végtelennek tűnő Excel-táblázatok számoszlopait egyeztettem.

Álmos arccal lépett be, megdörzsölte a szemét, aztán mogorva pillantással végigmért. Észrevette az asztalon a tányért, rajta a reggelire készített vajas kenyereimmel.

— Már megint vajas kenyér? — húzta el a száját, miközben vizet töltött magának. — Szép. Aztán majd ne panaszkodj, ha nem jön rád a farmered.

Arra számított, hogy magyarázkodni kezdek. Vagy megsértődöm. Csak próbálgatta, működik-e még a régi módszere: bűntudattal irányítani engem.

Szó nélkül mentettem a dokumentumot. Lehajtottam a laptop fedelét. Félretoltam a kávéscsészét.

— Ülj le — mondtam.

A hangom annyira nyugodt volt, hogy Gábor megállt a mozdulat közepén, a pohár a szája előtt maradt.

— Mi van már megint? — fintorgott elégedetlenül, de végül leült velem szemben. — Most jön a prédikáció? Nóra, tegnap túlreagáltam, elismerem. Sajnálom. De értsd meg, egy férfinak a barátai előtt a hírneve…

— Tegnap — vágtam közbe teljesen egyenletes, érzelemmentes hangon — két ügyfelemtől is megkaptam a pénzt. Pénteken pedig megérkezett a rendes fizetésem is.

Elővettem a telefonomat, megnyitottam a banki alkalmazást, és kijelzővel felfelé letettem elé az asztalra.

— Kilencszázhatvanezer forint van a számlámon.

Gábor arca egy pillanat alatt felélénkült. A szemében mohó fény villant.

— Ó, ez remek! Figyelj, pont most kell megújítani a kocsira a biztosítást, és olajat is cseréltetni kellene. Dobj át nekem úgy százhúszezret. A többiből meg befizeted a hitelt, aztán még nyaralásra is marad valamennyi.

Úgy néztem rá, mintha most látnám először igazán. Hogy nem vettem észre eddig ezt a pofátlan, kristálytiszta arcátlanságot?