Tamás homloka összerándult. A tekintete végigfutott a kialvatlan arcomon, az olcsó ruhámon, majd a körmeimen, amelyeken már nyoma sem volt manikűrnek.

— Nyaralásra? — kérdezte, és elmosolyodott, de abban a mosolyban semmi derű nem volt. — Gábor tegnap a szaunában azt mesélte, hogy szeptemberben mentek Horvátországba. Azt mondta, az út már ki van fizetve. Még dicsekedett is vele, hogy a bedőlt raktára után felvett hitelt már tavaly télen lezárta. Valahogy úgy fogalmazott: „Hála az égnek, végre megszabadultam tőle, most már élhetünk egy kicsit.”

A konyha levegője hirtelen nehézzé vált, mintha valaki elzárta volna előlem az oxigént.

— Ezt mondta? — kérdeztem, és megremegett a hangom.

— Igen. Azt is hozzátette, hogy te egyszerűen ellustultál. Hogy szeretsz otthon ülni és péksüteményeket majszolni.

A nyaraló konyhájának csendjében tisztán behallatszott Gábor nevetése az udvarról. Hangos volt, magabiztos, gondtalan. Olyan ember nevetése, akinek látszólag minden sikerült.

Tamást néztem, és közben éreztem, ahogy bennem összeomlik valami hatalmas és súlyos. Egy fal, amelyet két éven át építettem magamban magyarázatokból, megértésből, családi összetartásból és a férjem iránt érzett sajnálatból.

Gábor nem egyszerűen megfeledkezett arról, mit tettem érte. Szégyellte. A barátai előtt kitalált egy szebb történetet, amelyben ő a talpraesett férfi, aki rendbe hozta az életét, én pedig a lusta, elhanyagolt feleség vagyok, aki az ő kenyerén hízik.

A súlyfeleslegem nem csupán külső hiba volt. Az ára volt annak, hogy az ő hitelmúltja tiszta maradjon. És most éppen azon gúnyolódott mások előtt, amiért én fizettem meg.

— A hitel nincs lezárva, Tamás — mondtam halkan, de minden szavam élesen csengett. — Még négymillió-nyolcszázezer forint van belőle hátra. Havonta háromszázhatvanezret törlesztek. Napi négy órákat alszom. A horvátországi utat pedig hitelkártyáról fizette, amit szintén nekem kell majd eltüntetnem.

Tamás néhány másodpercig mozdulatlanul bámult rám. Nem láttam rajta szánalmat. Inkább valami hideg, pontos felismerés jelent meg a szemében.

— Sejtettem — bólintott röviden. — Bocs, hogy rákérdeztem.

Azzal megfordult, és kiment a teraszra. Én pedig ott maradtam a konyha közepén, és a saját kezemet néztem. Az ujjaim finoman reszkettek. Könnyek azonban már nem jöttek. A helyükön valami kristálytiszta, jeges üresség maradt.

Este, amikor autóval visszaindultunk a városba, Gábor kifejezetten jókedvű volt. Felhangosította a zenét, az ujjaival dobolta a ritmust a kormányon, és elégedetten mosolygott a saját gondolatain.

— Jó kis nap volt, nem? — vetette oda, miközben az utat figyelte. — Csak Tamás lett valami furcsa a végére. Elég korán lelépett. Biztos gond van a cégével. Hát igen, nem mindenkinek megy olyan simán minden, mint nekünk.

Az elsuhanó lámpákat figyeltem az oldalsó ablakon át.

— Nekünk minden simán megy? — kérdeztem anélkül, hogy felé fordultam volna.

— Hát azért nincs okunk panaszkodni. Megvan a stabilitás.

— Gábor. Miért mondtad mindenki előtt, hogy kövér vagyok?

Úgy sóhajtott fel, mintha egy szabadnapján kényszeríteném bonyolult matematikai feladvány megoldására.