Láttam, ahogy a víz megcsillan a fényben.

Ösztönösen elfordítottam az arcomat, és felkaptam a karomat védekezésül. Még így is elért. A forró víz végigcsapott az arcom jobb oldalán, a nyakamon és a vállamon.

A fájdalom olyan hirtelen és olyan erővel hasított belém, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam. Sikoltottam, megtántorodtam, aztán a padlóra zuhantam.

Anyám egyetlen másodpercig Zoltánra nézett.

Nem pánik volt az arcán. Nem is nyílt düh. Valami sokkal hidegebb. Olyan dermedt, kőkemény nyugalom, amely ijesztőbbnek hatott bármilyen ordításnál.

Aztán letérdelt mellém, és azonnal cselekedni kezdett.

Felsegített, a mosogatóhoz vitt, megnyitotta a hideg vizet, és a sérült bőrfelületre irányította. Közben Dórának olyan hangon parancsolt rá, hogy hívja a mentőket, amelynek senki sem mert volna ellentmondani.

Gergő a szoba közepén állt, mozdulatlanul, mintha nem tudná eldönteni, mi történik körülötte.

– Apa nem akarta – ismételgette. – Biztosan nem direkt csinálta.

Anyám még csak rá sem nézett.

Zoltán eközben már a saját változatát gyártotta.

– Kitépte a kezemből a kannát! – kiabálta. – Láttátok, mindannyian láttátok!

Csakhogy senki nem erősítette meg.

A kórházban az orvosok első- és másodfokú égési sérüléseket állapítottak meg. Azt mondták, szerencsém volt. Az, hogy időben elfordítottam a fejem, és anyám azonnal hűteni kezdte a leforrázott részeket, sokat számított.

Maradandó, súlyos károsodásra nem számítottak, de azt is világossá tették, hogy a gyógyulás nem lesz sem gyors, sem könnyű. Hosszú hetekre fájdalom, kötözések és óvatosság vár rám.

Anyám egész éjjel az ágyam mellett maradt. Nem sírt. Nem átkozódott. Egyetlen egyszer sem mondta ki, mit szeretne tenni Zoltánnal.

Hajnal felé, amikor a kórterem ablakán már halványodni kezdett a sötétség, megkérdeztem tőle:

– Miért nem mondasz semmit?

Rám nézett, és megszorította a kezem.

– Mert minden mondatot, amit most kimondunk, később ellenünk fordíthatnak – felelte csendesen. – Te most csak a gyógyulásodra figyelj. A többivel majd én foglalkozom.

Másnap bementünk a rendőrségre, és megtettük a feljelentést.

Az, ahogyan Gergő családja reagált, cseppet sem ért váratlanul.

Júlia telefonon keresett meg, és szinte könyörgött, hogy vonjam vissza az egészet. Dóra üzenetet küldött: azt írta, egy büntetőügy tönkretenné az apja jó hírét. Gergő pedig közölte, hogy egy időre a szüleihez költözik, mert szerinte „mindkét felet meg kell értenie”.

Abban a pillanatban bennem végleg lezárult a házasságunk.

Anyám azonban nem állt meg a feljelentésnél. Nemcsak a rendőrségi ügyet követte figyelemmel, hanem valami egészen mást is elindított. Huszonöt éven át dolgozott egy bank jogi és követeléskezelési osztályán.

Zoltán erről semmit sem tudott.

Soha nem érdekelte, miből élt anyám, mivel foglalkozott, milyen tudása van. Az ő szemében egy halk szavú, visszafogottan öltöző özvegyasszony nem lehetett veszélyes, és főleg nem lehetett befolyásos.

Pedig azon az ebéden anyám minden szavára figyelt. Miközben Zoltán fennhangon dicsekedett az üzleteivel, sokkal többet árult el, mint gondolta. A nagyképű mondatai közül világosan kirajzolódott, hogy a cége komoly tartozások alatt roskadozik, és kétségbeesetten új finanszírozást keres.