– A fiam kereste meg.

– Ez nem igaz.

Gergő megköszörülte a torkát, de egyetlen szót sem szólt. Kerülte a tekintetemet, és abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy a családja már nélkülem is beszélt a pénzünkről.

– Pontosan mit mondtál nekik? – fordultam hozzá.

– Semmi különöset. Csak annyit, hogy mostanában sokat veszekszünk az anyagiakon.

– Azért veszekszünk, mert öt hónapja nem dolgozol, mégis hétről hétre pénzt teszel apád kétes ügyeibe.

Zoltán arca egy csapásra megkeményedett.

– Az én üzleteimről csak tisztelettel beszélj!

Ránéztem, és igyekeztem nyugodtan tartani a hangomat.

– Akkor ön is beszéljen tisztelettel az én pénzemről.

A nappalira olyan csend telepedett, mintha valaki hirtelen elvágta volna a levegőt. Anyám mellettem ült, kihúzott háttal, és egyetlen rezdülés nélkül figyelte Zoltánt. Nem szólt közbe, nem emelte fel a kezét, nem tett semmit, mégis pontosan tudtam, mit jelent ez a tekintet.

Nem egyszerűen hallgatott. Minden szót elraktározott.

Zoltán hátralökte maga alatt a széket, és felállt. A mozdulatában fenyegetés volt, mintha csak erre a pillanatra várt volna.

– Te kezdettől fogva azért furakodtál be ebbe a családba, hogy kihasználd a fiamat.

Egy másodpercig azt hittem, rosszul hallottam. Tényleg kellett egy pillanat, mire felfogtam, hogy ezt nekem mondta.

– A lakbérünk nagyobbik részét én fizetem – válaszoltam lassan. – Gergő tartozásait én rendeztem. Az ön cégének könyvelésében pedig hónapokon át ingyen segítettem.

– Pontosan ez volt a számításod! – csattant fel Zoltán. – Be akartál férkőzni a pénzügyeinkbe, hogy aztán idővel mindent magadnak kaparints meg.

Ekkor anyám végre megszólalt.

– Elég volt, Zoltán.

Nem kiabált. A hangja még csak nem is remegett. Mégis mindenki felé fordult, mintha a szavai nagyobbat ütöttek volna az asztalnál.

– Ehhez magának semmi köze – vágta rá Zoltán.

– Ha a lányomat sértegeti, akkor nagyon is van hozzá közöm.

– A maga lánya tönkreteszi a fiam életét.

Felálltam, és igyekeztem nem kimutatni, mennyire remeg a gyomrom.

– Gyere, anya. Elmegyünk.

Zoltán azonban elém lépett, és elállta az utat. Nem véletlenül, nem ügyetlenül. Szándékosan.

– Én még nem fejeztem be.

– Én viszont igen.

Megpróbáltam kikerülni, de abban a pillanatban rám markolt. Ujjai erősen szorították a karomat. Gergő végre megmozdult, felpattant a helyéről, de nem azért, hogy mellém álljon.

– Lilla, hagyd már abba ezt a jelenetet!

Ránéztem, és hirtelen nem találtam szavakat.

– Én rendezem a jelenetet?

Egy erőteljes rántással kiszabadítottam a karomat Zoltán fogásából. Hátralépés közben a csípőm nekiment az asztal szélének. Az egyik kávéscsésze megbillent, eldőlt, és a barna folyadék szétterült a terítőn.

Zoltán előbb a foltra meredt, aztán rám emelte a tekintetét.

– Nézd meg, mit műveltél!

– Ez csak egy terítő – mondtam, bár a hangom már nem volt olyan nyugodt, mint szerettem volna.

A következő néhány másodperc később is élesen megmaradt bennem, mintha lassított felvételen láttam volna.

A tálalón ott állt a teáskanna. Júlia nem sokkal korábban töltötte meg forró vízzel. Zoltán odanyúlt, felkapta, majd egyetlen indulatos mozdulattal felém lendítette.