Néhány nappal később elővettük azokat az iratokat, amelyek még abból az időből maradtak nálam, amikor segítettem neki a könyvelésben.

Nem titokban megszerzett papírok voltak. Zoltán maga küldte át nekem a másolatokat, mert szerette volna ingyen igénybe venni a munkámat.

A számokból hamar kiderült, hogy a vállalkozása sokkal rosszabb állapotban van, mint ahogyan azt ő kifelé mutatta.

A legnagyobb hitelezője egy kisebb cég volt, amely időközben felszámolás alá került. Az a társaság minél hamarabb pénzzé akarta tenni a Zoltánnal szembeni követelését.

Anyám az ügyvédjükön keresztül teljesen szabályos ajánlatot tett, majd megvásárolta a tartozást.

Nem vett el Zoltántól semmit, ami az övé lett volna.

Csupán megvette az adósságát. Pontosan azt az adósságot, amelyről Zoltán azt hitte, soha nem jelenthet majd rá valódi veszélyt.

Ehhez a nagymamám hagyatékából származó pénz egy részét használta fel.

Ugyanarról az örökségről volt szó, amelyet Zoltán korábban gúnyosan csak úgy emlegetett, mint „egy jelentéktelen vidéki család alamizsnáját”.

Miután anyám lett Zoltán cégének legnagyobb hitelezője, átnézette az összes fedezetet.

Ekkor derült ki, hogy Zoltán a műhelyét, két raktárépületét, sőt még a házának egy részét is biztosítékként ajánlotta fel.

Több részlettel is elmaradt. Kifelé továbbra is sikeres üzletembert játszott, miközben az egész vagyona egy hatalmas adósságkupac tetején ingadozott.

Anyám egyetlen forinttal sem követelt többet annál, mint ami jog szerint megillette. Először még ésszerű fizetési ütemezést is felajánlott neki.

Zoltán erre fenyegetőzni kezdett.

Az egyik telefonhívását rögzítettük, majd átadtuk a felvételt az ügyvédnek. Ezek után anyám nem adott neki több haladékot.

Két hónappal később megtartották az első tárgyalást a támadás ügyében.

Zoltán drága öltönyben jelent meg, és úgy viselkedett, mintha valójában ő lenne az áldozat. Azt állította, én provokáltam, a kanna pedig véletlenül csúszott ki a kezéből.

Aztán tanúként behívták Dórát.

Ő pedig elmondta az igazat.

Látta, ahogy az apja felemeli a kannát, és szándékosan felém zúdítja a forró vizet. Végül Júlia is megtörte a hallgatását. Beismerte, hogy Zoltán az eset után arra akarta rávenni a családot, hogy mindannyian ugyanazt a hazug történetet mondják el.

Gergő nem jelent meg a bíróságon. Később mindössze egy rövid üzenetet küldött:

„Sajnálom, hogy idáig fajult minden.”

Nem válaszoltam neki.

A büntetőeljárás híre, valamint Zoltán pénzügyi nehézségeinek suttogása hamar terjedni kezdett.

Több üzleti partnere is kihátrált mögüle.

Az egyik bank felmondta a hitelszerződését, és mivel Zoltán nem tudta rendezni az elmaradt tartozásokat, a fedezetként lekötött vagyontárgyakat érvényesítették.

Néhány hónap leforgása alatt az az ember, aki korábban folyton a házával, az autóival és a vállalkozásával kérkedett, szinte mindent elveszített, amire addigi hatalma épült.

A műhely végül anyámhoz került.

A raktárépületeket értékesítették, az azokból befolyt pénzből pedig a fennálló követelések egy részét kiegyenlítették.

Végül a házat is el kellett adni. Zoltán éveken át több pénzt vett ki a cégéből, mint amennyit az valójában megtermelt. A látszat, amelyet olyan magabiztosan mutogatott mindenkinek, belülről már régóta roskadozott.