A lépcső kövén ott maradt az előző napi eső hűvös illata. Márk a locsolókanna mellé állította a palántákkal teli rekeszt. A facsemeték gyökerei már kibújtak a védőcsomagolás alól; nem lehetett tovább halogatni az ültetést.

A szomszédból fűnyíró tompa zúgása úszott át. Lilla az ágyás szélén guggolt, és egy vékony bottal kacskaringós vonalakat húzott a puha sárba. Mellette elnyúlva hevert Barack, a tavasz óta hozzájuk szegődött keverék kutya. A neve derűs és világos volt, ő maga viszont sötétszürke bundát viselt.

— Apa, én is segíthetek? — pattant fel Lilla.

— Hogyne segíthetnél — felelte Márk, miközben óvatosan kiemelt egy csemetét a ládából. — Csak a gödör szélére figyelj, nehogy beomoljon. Látod? Ide tesszük.

Beállította a fiatal almafát a kiásott mélyedésbe, aztán apránként földet húzott köré. Lilla két kézzel nyújtotta neki a locsolókannát, majd komoly arccal megtaposta a földet a fa körül, mintha hatalmas és felelősségteljes munkát végezne.

Nóra eközben munkakötényben térdelt a járda mellett, és sorra illesztette helyükre a köveket. Mozdulatai egyenletes ritmusban követték egymást: felemelni, letenni, megütögetni a gumikalapáccsal, aztán ellenőrizni, egyenesben áll-e.

— Még három darab, és ez a rész is kész — mondta anélkül, hogy felnézett volna.

— Rögtön megyek segíteni — válaszolta Márk. — Már csak két csemetét kell elültetnem.

Lilla már szaladt is a következő gödörhöz, és mellé telepedett, mintha ő volna a munka vezetője.

Ekkor a kerítés túlsó oldaláról vidám hang hallatszott:

— Na, hát itt már lassan bemutatót lehetne tartani! Márk, Nóra, szervusztok!

Barnabás volt az, a szomszéd: széles vállú, rövidre nyírt, őszülő hajú férfi, aki még a leghidegebb időben is rövidnadrágban járt.

— Szervusz, Barnabás! — köszönt vissza Márk. — Beugrasz egy teára?

— Most nem, csak erre vitt az utam — intett a férfi. — Csak annyit akartam mondani, hogy le a kalappal előttetek. Amit ti itt segítség nélkül összehoztatok, az nem mindennapi. Manapság ritka az ilyen kitartás.

Márk elmosolyodott. Nóra is felnézett a kövek mellől.

— Köszönjük — mondta. — Jólesik hallani.

Barnabás még egyet intett, aztán továbbindult az utcán.

Márk visszatért a facsemetékhez, Lilla pedig egy tapodtat sem mozdult mellőle. Mire leszállt az este, a kerítés mellett már szabályos sorban álltak a kis fák. Vékonyak voltak, törékenyek, alig látszottak ki a földből — de már hozzájuk tartoztak.

Lilla megsimította a legközelebbi csemete karcsú törzsét.

— Apa, ez tényleg a mi fánk lett?

Márk leguggolt mellé, és átkarolta a kislány vállát.

— Igen, kincsem. A miénk. Itt minden a miénk.

Lilla bólintott. Talán még nem fogta fel teljesen, mit jelent ez, de érezte, hogy valami fontos dologról van szó.

Odabent béke honolt. A telefon már jó ideje a fiók mélyén lapult. Nem csörgött, nem követelőzött, nem szakította meg a napokat. Senki nem kérdezgetett, nem sértődött, nem akart emlékeztetni arra, hogy neki is járna valami.

Az asztalon almabefőtt állt egy kancsóban. Az előszobában három pár cipő sorakozott egymás mellett. A falra Lilla rajza került: sárga nap, zöld tetejű ház, mellette három pálcikaember.

Nóra odament Márkhoz és Lillához, majd leguggolt melléjük. A kötényébe törölte poros kezét, és a frissen kirakott ösvényre nézett.

— Elkészült — mondta halkan. — Most már csak élni kell benne.

Márk bólintott. Lilla egyszerre fogta meg mindkettőjük kezét.

A levegő ekkor furcsán elcsendesedett. Nem odakint, hanem bennük. Mintha a világ végre felhagyott volna azzal, hogy bármit is követeljen tőlük.

Márk végigsimított a földön az egyik frissen ültetett csemete mellett, majd a sorra pillantott, amelyből egyszer talán valódi kis gyümölcsös lesz.

— A ház megmaradt nekünk — mondta csendesen. — Csak a rokonság maradt kívül rajta.

Nóra felemelte a tekintetét.

— Szerinted mi rontottuk el?

Márk lassan megrázta a fejét.

— Nem. Tudom, hogy megsértődtek. Valószínűleg sokáig emlegetni fogják, talán egész életükben. De mi nem tettünk semmi rosszat, Nóra. Csak nem akartunk mások kényelme szerint élni. Ez pedig nem bűn.

Nóra nézte őt egy darabig, szavak nélkül. Aztán alig észrevehetően bólintott. Lilla közben úgy rohant a locsolókannáért, mintha a világon semmi komoly dolog nem történt volna, és nevetve fröcskölte szét maga körül a vizet.

— Így jó — suttogta Nóra. — Pont így jó.