A vonal túlsó végén csend lett.

— Megváltoztál, Márk — mondta végül az anyja halkan. — Ez a ház keménnyé tett.

Márk az ablak felé fordult. A vékony pamutfüggönyt megmozdította a szél.

— Nem a ház változtatott meg. Csak elfáradtam abban, hogy mindig mindenkinek megfeleljek. Ez a mi otthonunk. A saját kezünkkel raktuk össze, tégláról téglára. Nem üdülő. Nem olyan hely, ahol mások a mi pénzünkön és erőnkön nyaralnak.

— Akkor éljetek benne, ahogy akartok — mondta az anyja, és letette.

Aznap Nóra alig beszélt. Csak tette a dolgát: kompótot főzött, a verandán átültette a palántákat, rendet rakott ott, ahol lehetett. Lilla színes papírból virágokat vagdosott, és sorban kirakta őket az asztal szélére.

Késő este Márk és Nóra a terasz lépcsőjén ültek. Lilla már rég aludt. A kezükben gőzölgő mentatea illatozott.

— Nem kellett volna elküldenem azt a képet — mondta Márk halkan. — Minek dicsekedtem vele?

Nóra lassan megrázta a fejét.

— Nem dicsekedtél. Csak örültél. És talán jobb is így. Legalább most már látjuk, kinek mi fontos.

Márk bólintott, de sokáig nem szólt. Aztán váratlanul megszólalt:

— A nagymama biztosan örült volna. Mindig azt mondogatta, hogy nekem a tenger közelében lenne jó élnem.

Messziről tompán hallatszott a hullámzás. Mély, száraz, nyugodt morajlás volt, mintha a sötétben valaki nagyon régi történetet mesélne.

Másnap ebéd táján kopogtak a kapun. Amikor Nóra kiment, Diána állt ott, a szomszédasszony, akivel eddig legfeljebb a bolt előtt váltottak néhány udvarias mondatot. A kezében kendővel letakart pitét tartott.

— Szervusz, Nóra — mosolygott rá barátságosan. — Úgy látom, már tényleg a végéhez közeledtek a felújításnak. Le a kalappal előttetek. Amit ti ketten saját erőből végigcsináltatok, az nem akármi.

Nóra elmosolyodott, és egy kósza hajtincset a füle mögé simított.

— Őszintén? Embert próbáló volt az egész.

Diána kissé közelebb lépett, a mosolya mögött valódi aggodalom jelent meg.

— Nagyon kimerültnek látszol. Biztosan minden rendben van?

Nóra sóhajtott.

— A rokonság teljesen felőröl. Már hetek óta csörög a telefon: egyszer ez, máskor az jelentkezik. Mindegyikük ide készülne „kicsit kikapcsolódni”. Mintha vendégházat nyitottunk volna, nem pedig az otthonunkat próbálnánk végre befejezni.

Diána értőn legyintett.

— Jaj, ezt nem kell bemutatnod. Amikor Gáborral — Isten nyugosztalja — megvettük a mi házunkat, nálunk is megindult a népvándorlás. Jöttek párosával, gyerekestül, csomagostul, mintha kötelező volna nálunk nyaralniuk. Aztán egyszer elegem lett, és mindenkinek világosan megmondtam, hol a határ. Azóta béke van.

Nóra hosszú idő óta először mosolygott úgy, hogy az nem udvariasságból történt.

— Köszönöm. Most pont erre volt szükségem.

Másnap reggel arra ébredt, hogy a konyhából halk csörrenés hallatszik: kanál koccant a bögre oldalához. Márk teát készített. A verandán a nedves föld illata keveredett valami tiszta, friss reggeli szaggal, mintha maga a nap ígérte volna meg, hogy ezen a napon semmi rossz nem történik. A kerítésen túlról kutyaugatás szűrődött be, de a ház körül mégis másfajta csend ült. Nyugodtabb. Átlátszóbb. Szabadabb.