A gyerekek szó nélkül nyúltak a csomagok után. Az egyik táska beleakadt a küszöbbe, megbillent, és néhány apróság kipotyogott belőle a földre.

Márk utánuk indult, de csak a kapuig jutott.

— Várj már. Ezt nem így kellene. Nem erről van szó. Mi tényleg nem tudunk most…

A nővére meg sem fordult.

Nóra ekkor kilépett melléjük, gyors léptekkel utolérte a kavicsos úton, és finoman, de határozottan megérintette a karját.

— Egyetlen alkalommal sem kérdeztétek meg, hogy bírjuk. Hogy kell-e segítség. Hogy van-e pénzünk, erőnk, időnk. Most viszont, amikor már majdnem rendbe hoztuk ezt az egészet, hirtelen mindenki itt szeretne pihenni. Ez nem vendégház. Nem nyaralótelep. És nekünk nem kötelességünk mindenkit elszállásolni.

A nő kitépte a karját Nóra kezéből.

— Rendben. Akkor legalább tiszta sor. Nem a családnak csináltátok. Most már látom, mifélék lettetek.

Beszállt a taxiba, a gyerekek pedig utána másztak. Az autó nagy ívben megfordult, majd lassan eltűnt az országút irányában.

Nóra és Márk még jó ideig a kapunál maradtak. A talpuk alatt halkan recsegett a kavics. Lilla odaszaladt hozzájuk, és az apja ujjai közé csúsztatta a kezét.

— Apa, miért haragudott meg a néni?

Márk nem talált választ.

Néhány órával később megcsörrent a telefonja. A kijelzőn az anyja neve villant fel. Márk először csak nézte, nem akarta felvenni. Végül mégis a füléhez emelte.

— Te mégis mit képzelsz magadról? — csattant fel az anyja. — A saját nővéredet az utcán hagytad? Két gyerekkel?

— Anya, én kértem, hogy ne jöjjön. Felújítás közepén vagyunk. Hárman is alig férünk el. Ő direkt nem szólt előre, nem kérdezett, csak megjelent.

— Most már persze nagy urak vagytok. A tenger mellett laktok, igaz? A rokon meg teher lett?

Márkban megmozdult valami válasz, de nem engedte ki. Egyetlen szó nélkül megszakította a hívást.

Estére a családi csoport is életre kelt.

A nővére ezt írta: „Ma a tulajdon öcsém kitett minket. Csak pihenni mentünk volna, erre elzavart a nagy házából, amit a nagymama lakásának árából húzott fel.”

Nem telt el egy perc, már érkezett is a nagybácsi megjegyzése: „Ilyen ez. Amíg semmije nem volt, ember maradt. Aztán lett háza, és elszállt.”

Márk nem olvasta tovább. Megnyitotta a beállításokat, és kilépett a csoportból. A kijelző elsötétült a kezében.

Nóra a mosogatónál állt. Lilla a padlón ült, és két fazékfedőt ütögetett egymáshoz, mintha cintányér lenne.

— Üzengetnek? — kérdezte Nóra anélkül, hogy hátrafordult volna.

— Már mindegy — felelte Márk, és feltette a telefont a hűtő tetejére.

Másnap reggel újabb csörgés rángatta ki az álomból. Megint az anyja volt.

— Márk, ezt nem lehet így elintézni. Eladtad a lakásodat, ideköltöztél, és most már senkit nem engedsz be magadhoz. Ez nem szép dolog.

Márk felült az ágy szélén. A hideg padló megérintette a talpát. A folyosón Nóra éppen Lilla óvodai holmiját pakolta össze.

— Anya, hol voltatok akkor, amikor éjjel gletteltük a falakat? Amikor a vacsorán spóroltunk, hogy legyen miből csövet venni az emeletre? Amikor hajnalig vakoltunk, festettünk, aztán három óra alvás után mentünk dolgozni, és napközben úgy kellett mosolyognunk, mintha semmi bajunk nem volna?