Márk egy darabig csak a falat bámulta.

— Azt mondtam, egy szobánk van. Nekünk hármunknak. Ezen kívül nincs más használható helyiség. Tényleg nincs.

Nóra meghallotta a hangját, és odalépett hozzá.

— Ki az?

Márk tenyerével eltakarta a mikrofont.

— A nővérem. Már úton vannak.

Nóra arca megkeményedett.

— Eszükbe ne jusson betoppanni. Nem fogok állandó vendégjárásban élni — suttogta, de a hangja úgy vágott, mint a rozsdás penge.

Márk visszafordult a telefonhoz.

— Figyelj, hiába jöttök. Nem tudunk elszállásolni benneteket. Ne haragudj, de nincs hová tennünk titeket. Ez most tényleg lehetetlen.

— Így állunk? — kérdezte a nővére halkan.

Aztán már csak a sípolás maradt.

Márk leengedte a telefont, és mindkét kezébe temette az arcát.

A következő reggel lassan, nyúlósan indult. Lilla még aludt, haja szétterült a párnán. Az előszobában nedves fa és festék szaga ült meg, mert előző este ott szárították a rongyokat. Nóra a tűzhelynél állt, tojást ütött egy tálba. A serpenyőben már sercegett a vaj, amikor hirtelen erős, makacs csengetés hasított bele a lakás csendjébe.

Márk mozdulatlanná dermedt. Nórára nézett. A nő csak lassan megrázta a fejét, mintha még mindig képtelen lenne elhinni, hogy ez valóban megtörtént. Márk végül elindult az ajtó felé.

A küszöbön a nővére állt. Melegítőnadrágot viselt, a haja rendezetlen lófarokban lógott, egyik kezében gurulós bőröndöt húzott, a másikon hátizsák függött. Mögötte két gyerek toporgott: a kisebbik egy félig megrágott banánt markolt, a nagyobbik egy kifakult plüsstigrist szorított magához. A ház előtt taxi várakozott nyitott csomagtartóval.

— Sziasztok! — mondta a nővére túl élénken. — Hát nem volt egyszerű idetalálni!

Nóra ekkor megjelent Márk háta mögött. Nem mosolygott, és egyetlen szót sem szólt.

— De hát mi… — kezdte Márk, aztán elakadt.

A nővére felvonta a szemöldökét, mintha már az is sértés volna, hogy egyáltalán megpróbálnak tiltakozni.

— Mi az? Nem örültök nekünk? Azt hittem, egy kávét azért csak előkerítetek.

— A kávé nem a gond — szólalt meg Nóra csendesen, de a hangjában kemény határ húzódott. — Egyszerűen nincs hová leültetnünk benneteket éjszakára. Mi magunk is egyetlen helyiségben húzzuk meg magunkat. Se ágy, se rendes fürdő, se olyan állapot, hogy vendégeket fogadjunk.

Márk nővére gúnyosan kifújta a levegőt.

— Értem. Tehát amikor mutogatni kell, hogy „nézzétek, ház a tenger mellett”, akkor jó, de ha a család beállít, akkor már becsukjátok az ajtót?

Márk kilépett a küszöbre, és megkapaszkodott az ajtófélfában.

— Ezt előre megmondtuk. Telefonon is. Nem most találtuk ki. Kértünk, hogy ne gyere. Akkor mégis miért indultál el?

— Talán azért, mert te bedobtad azt a fotót a családi csoportba. Minek? Hogy mindenki lássa, milyen nagy ember lettél?

Nóra egy pillanatra visszatartotta a levegőt. A korlátról levette Lilla vékony kis kabátját, mintha valami kapaszkodót keresne a kezének. A folyosó félhomályából közben Lilla is előbukkant, álmosan, kócosan, egyik öklével a szemét dörzsölve.

— Gyertek, gyerekek — mondta Márk nővére fagyos hangon. — Úgy tűnik, itt nem látnak minket szívesen.