— Én ezt már alig bírom — szólalt meg Nóra, és az alkarjával letörölte a homlokáról az izzadságot. — Ez az egész építkezés olyan lett nekünk, mintha lenne még egy harmadik állásunk is.

— Már nincs sok hátra — mondta Márk, bár maga sem tudta, ezt neki vagy magának ismétli-e. — Ki kell bírni. A végén legalább a miénk lesz. Nem puccos, nem tökéletes, de nyugodt. És a sajátunk.

Nóra leereszkedett egy alacsony sámlira, karjával átfonta a térdét.

— Csak nehogy kiderüljön, hogy mindezt hiába csináltuk.

Márk erre nem válaszolt. Meghúzta a hosszabbító vezetékét, feltápászkodott, és a kapcsolóhoz nyúlt, hogy ellenőrizze, felvillan-e a lámpa.

Másnap délelőtt a garázsban dolgozott. A polc végre stabilan ült a falban, a tiplik tartottak, ahogy kellett. Fűrészpor kavargott a levegőben, az orrába szállt, a kezén friss fa illata maradt. Ekkor ismét megszólalt a telefon.

— Szevasz, öcsém! — harsant fel egy ismerős férfihang. — Úgy hallom, elkészült a házatok! Na, derék dolog, mondhatom. Csak azt nem értem, miért nem szóltok. Friss levegő, tengerpart, nyár… az unokám is biztos örülne egy kis kiruccanásnak nálatok.

— Zoltán bácsi, még nem igazán tartunk ott — felelte Márk óvatosan. — Egyetlen szobában lakunk, a többi rész még fel van túrva. Felújítás, szerszámok, por, minden.

— Ugyan már, ne nevettess! Én annak idején Zalaegerszeget is bejártam úgy, hogy sátorban aludtam, néha meg a puszta földön. Nekem aztán mindegy, csak akad valami sarok!

Márk összezárta a száját, de nem vitatkozott tovább.

Estére megint ételszag töltötte be a kis lakóteret. Nóra cukkinit pirított a tűzhelyen, Lilla pedig egy plüss vízilovat tologatott a padlón, hozzá komoly arccal berregő hangokat adott ki, és csörgette a játék kerekeit.

A telefon újra rezegni kezdett. Ezúttal Márk anyja hívta.

— Kisfiam, arra gondoltam… talán lemehetnék hozzátok nyárra — kezdte bizonytalanul. — A tenger mellett jobb a levegő, az ember csontjainak is jót tesz a meleg. Tudod, már nem vagyok fiatal.

Nóra azonnal Márkra kapta a tekintetét, és határozottan megrázta a fejét.

— Ne — súgta. — Bele se menj.

Márk nagy levegőt vett.

— Anya, tényleg nem alkalmas most. Nincs rendes fürdőszobánk, nincs plusz ágyunk, a padló sincs mindenhol befejezve. Mi is épp csak elférünk.

— Értem… hát jó. Ahogy gondolod.

A hívás megszakadt. A konyhában a levegő hirtelen nehézzé vált, mintha a gőz és a kimondatlan szemrehányások összekeveredtek volna.

Pár napig senki sem telefonált. A csönd már Lillának is feltűnt.

— Miért nem hív a nagyi? — kérdezte egyik délután.

— Biztos sok dolga van — válaszolta Nóra, miközben kivette a sütőből a meggyes pitét.

Egyik kora reggel, amikor a nap még csak éppen átcsúszott az ablakpárkányon, megcsörrent a telefon. Márk félálomban nyúlt érte. A nővére neve villogott a kijelzőn.

— Halló?

— Már vonaton vagyunk — közölte a nő köszönés helyett. — Holnap reggel érkezünk. Ki tudsz jönni értünk? A gyerekek is jönnek. Két hét, legfeljebb. Jó lesz így?

Márk felült a matrac szélén.

— Micsoda?

— Azt mondtad, van nálatok egy szoba. Nekünk nem kell luxus, tudod jól. Nem vagyunk kényesek.