— Nem lep meg — mondta csöndesen. — Teljesen kiszámítható volt.

A teraszajtó résén át hűvösebb levegő szivárgott be a szobába. Odabent csend honolt, csak Lilla kuncogása hallatszott, miközben a maci fogait lilára színezte.

Nóra a férjére emelte a tekintetét.

— Talán el sem kellett volna küldeni. Megtarthattuk volna magunknak az egészet. Minek mutogassuk nekik?

Márk alig láthatóan megvonta a vállát.

— Nem felvágni akartam vele. Csak… megosztani. Hogy lássák. Elvégre a saját kezünkkel csináltuk.

Nóra közelebb lépett hozzá, és lisztes ujjaival óvatosan megérintette a vállát.

— Mi pontosan tudjuk, mennyi munka van benne. Azt is, mibe került nekünk. Ennél több igazolásra nincs szükség.

Egy héttel később Márk az autómosóban állt. A vízsugár végigfutott a kocsin, a motorháztetőn szikrázott a napfény. Épp csak megtörölte a kezét, amikor a telefonja rezegni kezdett. A kijelzőn az unokatestvére neve jelent meg.

— Márk! Szia! Figyelj csak, gondolkodtunk rajta, hogy nyáron leugranánk hozzátok. Mégiscsak ott az a ház a tenger mellett, meg minden… a gyerekek már régóta nyaralásról álmodoznak.

Márk a pulthoz támaszkodott, és egy darabig azt nézte, ahogy a vízcseppek a csempére potyognak.

— Nem tudom… A ház még nincs igazán rendben. Mindenfelé pakolás van, mi is egyetlen szobában alszunk. Nem éppen vendégfogadásra alkalmas.

— Ugyan már! Ne csináld! Nem vagyunk mi kényesek. Ha kell, alszunk matracon a földön is. A lényeg a tenger! — nevetett az idősebb unokatestvére.

Márk elhallgatott. Volt valami a nyelve hegyén, de nem tudta kimondani.

— Gondold át, rendben? Csak egy hét lenne az egész…

— Jó — felelte röviden, aztán megszakította a hívást.

Néhány nappal később a reggel telefoncsörgésre indult. A készülék az asztal peremén rezgett, mellette a tea még gőzölgött.

— Hallod — kezdte a nővére minden köszönés nélkül —, te teljesen kifordultál magadból. Már vendégségbe sem hívod a családodat. Felhúztátok ott magatoknak azt a palotát a nagyi lakásának árából, aztán most azt hiszitek…

Márk erősebben szorította meg a csészét.

— Ketten csináltuk végig. És az a pénz a saját lakásomból származott.

— …és Nóra telkének eladásából is — folytatta Márk fojtott hangon. — Három éven át nem volt se rendes szabadságunk, se szabad hétvégénk. Mindent magunk húztunk fel, a saját két kezünkkel.

— Hát szép, így beszélni…

— Már csak azért mondom, mert belefáradtam, hogy mindenkinek újra meg újra bizonygatnom kell, miért tartunk ott, ahol tartunk — vágta rá, de a mondat vége már beleveszett a csöndbe.

A másik oldalon nem érkezett válasz. Csak a megszakadt vonal egyhangú sípolása maradt. Márk úgy tette le a telefont, mintha a készülék megégette volna a tenyerét.

Aznap este, miután Lilla végre elaludt, Nóra és Márk megint nekiálltak a háznak. A mennyezetről lelógó izzó huzatban ringatózott, a fénye ide-oda csúszott a félkész falakon. Márk térdre ereszkedve konnektorokat szerelt; poros farmer volt rajta, a zseblámpát a fogai közé szorította, hogy lásson valamit. Nóra a festékes ecseteket öblítette ki egy vödörben, amelynek vize zavarosra színeződött, halvány rózsaszín csíkok úsztak benne.