„Mégis mit képzelsz magadról, hogy a saját húgodat a gyerekeivel együtt az utcára teszed?!” — tört ki az anyja a telefonban
Kegyetlenül szép fény ragyog a verandán.
— Mégis mit képzelsz magadról, hogy a saját húgodat a gyerekeivel együtt az utcára teszed?! — tört ki az anyja a telefonban. — Nektek persze jó dolgotok van a víz mellett, a család meg…
— Anyuuu! Megkaphatom a muffinom? Légyszi, anyu, legalább a felét! — kiáltott be Lilla a konyhából. A hangja alig jutott át a csap zúgásán és a szellőző tompa moraján.
Nóra a fürdőszobában állt a tükör előtt, magára csavart puha törölközőben, és a haját törölgette. A szája sarkában akaratlanul is mosoly jelent meg. A válláról apró vízcseppek futottak lefelé, a levegőt pedig betöltötte a levendulás sampon illata.
— Előbb a zabkása, édesem! A muffin jutalom lesz utána.
Néhány másodpercnyi hallgatás következett, majd Lilla drámai sóhajjal válaszolt:
— Jóóó… Akkor gyorsan megeszem a kását!
Nóra a tükörképére pillantva bólintott, összefogta a törölközőt, és kilépett a fürdőből, menet közben magára húzva a melegítőnadrágját. Márk mezítláb állt az erkélyen, kezében egy csésze kávéval. Odalent a pálmák lombja lassan ringott, valahol távolabb becsapódott egy autó ajtaja. A levegő langyos volt és párás, sós tengeri illattal, amelybe belevegyült a virágzó akác édeskés aromája.
Márk komótosan kortyolt egyet, aztán elővette a mobilját, és végiglapozta a képeket. Az egyik fotón az új házuk eleje látszott: világos, frissen elkészült homlokzat, a verandán két összecsukható szék, a fal mellett pedig némi megmaradt építőanyag. Kicsit távolabb fiatal fák sorakoztak — vékonyak, gyengék, de már megkapaszkodtak. Megnyitotta az üzenetküldőt, bepötyögött pár sort, és a kép mellé csatolta:
„Három éven át, esténként raktuk össze. Mostanra végre elkészült.”
Elküldte a családi csoportba. Utána még egy darabig mozdulatlanul állt, a csészét az álla alá emelve, és hallgatta, ahogy Lilla odabent a kanállal csörömpöl a tálban.
Aznap este Nóra tésztát gyúrt. A keze könyékig lisztes volt, a haját gyorsan kontyba tekerte, és az orra is viszketett, de nem mert hozzányúlni, mert akkor mindent fehér por lepett volna be. Lilla az asztalnál ült, és elmélyülten rajzolt: a macijának hosszú, göndör szempillákat adott, a farkát pedig szivárványszínűre satírozta.
Márk közben újra a telefonját nézte. Először azt ellenőrizte, nem akadt-e el az üzenet. Aztán belépett a családi beszélgetésbe. Semmi. Egyetlen gratuláció, egyetlen kérdés sem. Csak a nővérétől érkezett egy rövid mondat. Öt szó volt mindössze, mégis úgy csattant, mint egy pofon:
„Legalább a nagyi lakása nem veszett kárba.”
Márk hangosan felolvasta, majd némán Nóra felé nyújtotta a készüléket. Nóra a kötényébe törölte a kezét, rápillantott a kijelzőre, és mély, fáradt sóhajt eresztett meg.
— Remek — jegyezte meg halkan, anélkül hogy felnézett volna. — Egy „szép munka” se. Egy „gratulálunk” se. Csak a célzás meg a szemrehányás. Pont, ahogy várható volt.
Márk félrefordította a fejét, visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, kihúzta magát, majd megmasszírozta a tarkóját.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz