– Minek? Mit szeretne? Elmondhatja most is, telefonon.

– Jaj, nem, ezt nem lehet így megbeszélni – tiltakozott Erzsébet Katalin. – Kérlek, találkozzunk személyesen. Sok mindent szeretnék mondani neked.

Nóra halkan felsóhajtott, és magában bosszankodott a saját engedékenysége miatt. Végül mégis úgy döntött, elmegy. Nem azért, mert hiányzott neki ez az asszony, hanem mert egyszer s mindenkorra le akarta zárni a dolgot. Világosan a tudtára akarta adni, hogy ne keresse többé, mert minden kapcsolat megszakadt közöttük azon a napon, amikor az esőben kitették az utcára.

Elhatározta, hogy nem fog udvariaskodni. Megmondja Erzsébet Katalinnak, hogy a régi sebeket nem tudja sem elfelejteni, sem megbocsátani, és nem kíván többé semmilyen viszonyt fenntartani vele.

Délután öt órában állapodtak meg, Nóra azonban rögtön hozzátette, hogy csak kevés ideje lesz. Befejezte a munkáját, majd elindult abba a kávézóba, ahol Erzsébet Katalinnak már várnia kellett rá.

Legszívesebben azonnal hazament volna, hogy elvigye sétálni a férjét, és vele tölthesse az estét. Éppen ezért esze ágában sem volt hosszú beszélgetésbe bonyolódni a volt anyósával.

Csak pontot akart tenni oda, ahol Erzsébet Katalin valamiért még mindig nyitva hagyott egy mondatot. Mintha nem ő lett volna az, aki annak idején kilökte őt az életéből. Mintha nem ő tett volna meg mindent azért, hogy Nóra és Márk kapcsolata már akkor is békétlen és mérgező legyen.

– Milyen szépen kivirultál – szólalt meg Erzsébet Katalin, amikor Nóra leült vele szemben. – Igazi elegáns asszony lett belőled. Kár, hogy régen nem ilyen voltál… de hát, ami elmúlt, elmúlt.

– Kérem, térjen a lényegre – felelte Nóra hűvösen. – Valóban nincs sok időm.

– Kedvesem… bocsánatot kell kérnem tőled.

– Azért hívtalak, mert szeretnék bocsánatot kérni mindazért, amit annak idején ellened elkövettem – folytatta Erzsébet Katalin, a hangját lágyabbra erőltetve. – El kellett volna fogadnom, hogy a fiam téged választott, nem pedig folyton akadályokat gördíteni elétek. Akkoriban képtelen voltam belátni, milyen rendes, hűséges és értékes ember vagy. Ma már világosan látom, mekkorát tévedtem.

Bocsáss meg minden sértő mondatért, amit valaha a fejedhez vágtam. Azért is, hogy elkergettelek, hogy tolvajnak neveztelek, és hogy mindent megtettem, hogy Márkot ellened fordítsam. Szégyenkezem miatta. Olyannak kellett volna lennem melletted, mint egy közeli, szerető hozzátartozó… szinte második anya. Ehelyett fájdalmat okoztam neked.

Nóra rezzenéstelen arccal hallgatta. Ha Erzsébet Katalin valóban csak feloldozást keresett volna, akár telefonon is elmondhatta volna ugyanezt. Nóra túlságosan jól ismerte az asszonyt ahhoz, hogy elhiggye: pusztán a lelkiismeret vezette ide. Valami más is lapult a mézes szavak mögött. Ezért nem szólt közbe, csak várt, hogy végre kibukjon a valódi cél.

– Szóval… igen, nagyon szégyellem magam – sóhajtott az asszony, mintha egy gondosan begyakorolt vallomást mondana fel. – Az utóbbi időben sokat gondolkodtam ezen. Újra és újra végigveszem magamban a történteket, és őszintén haragszom magamra.