– Értem – sóhajtott Lilla. – De a család nem csak a te szüleidet jelenti. Hanem minket is. A közös jövőnket, a reményeinket, mindazt, amit együtt terveztünk.

– Úgy adod elő, mintha valami borzalmas dolgot kérnék tőled – emelte fel a hangját Gábor. – Én csak segíteni akarok anyáméknak.

– És az én álmaimat ki védi meg? – kérdezte Lilla alig hallhatóan. – Ki vigyáz nagymama emlékére? Az a ház nekem kapocs a gyerekkoromhoz, a múltamhoz.

Gábor összeráncolta a szemöldökét.

– Túldramatizálod. Ez csak egy ház.

– Nem – Lilla szemében könnyek gyűltek. – Nekem az a hely a biztonságot jelentette. Ott voltam boldog, ott kaptam szeretetet, ott tanultam meg hinni abban, hogy lehetnek saját álmaim.

– Nem vagyok az álmaid ellen – sóhajtott Gábor. – Csak előbb rendezzük a szüleim helyzetét. Utána majd foglalkozunk a te házaddal is.

– És ha addigra késő lesz? – nézett rá Lilla. – Mi van, ha addigra végleg elveszítem annak a lehetőségét, hogy megőrizzem magamból ezt a részt?

Gábor nem felelt azonnal. Láthatóan kizökkentette Lilla kérdése, mintha erre az ellenállásra egyáltalán nem készült volna fel. A nappalira súlyos, fojtogató némaság ereszkedett, és ebben a csendben csak az öreg falióra egyenletes kattogása hallatszott.

– Azért, mert a szüleim már nem mai gyerekek! – csattant fel végül Gábor. – Nekik most lenne szükségük arra a nyaralóra, amíg még van erejük kiélvezni. Mi még fiatalok vagyunk, előttünk az egész élet.

– Én viszont nem akarom, hogy a nagymamám házát erre áldozzuk fel – mondta Lilla határozottan. – Gyűjthetnénk rá. Vagy felvehetnénk kölcsönt. Biztosan létezik más megoldás is.

Gábor arca egy pillanat alatt megkeményedett, a tekintete hideggé vált.

– Jól figyelj rám. Én már eldöntöttem. Eladod azt a házat, és veszünk belőle egy nyaralót a szüleimnek. Ha nem…

– Ha nem, akkor mi lesz? – kérdezte Lilla halkan.

– Akkor elmegyek – mondta Gábor élesen. – Nem tudok együtt élni egy olyan asszonnyal, aki semmibe veszi a családomat, és még a saját férjére sem hallgat.

Lilla úgy érezte, mintha belülről jeges kéz szorítaná össze. Alig egy hónapja házasodtak össze, és Gábor máris feltételeket szab neki?

– Ezt nem gondolhatod komolyan – suttogta.

– De. Teljesen komolyan mondom – vágta rá a férfi. – Most kell döntened.

A következő három nap nyomasztó hallgatásban telt. Lilla kivett néhány nap szabadságot, és leutazott Balatonfüredre, a nagymamája régi házához. Ki akarta nyitni az ablakokat, átjáratni a szobákat friss levegővel, és megnézni, milyen állapotban van az épület.

A padlódeszkák ismerős, halk nyikorgással válaszoltak minden lépésére. A levegőben por, régi fa és a tó felől érkező párás szél illata keveredett. Lilla szobáról szobára járt, végighúzta az ujjait a kopott bútorokon, és sorra törtek rá a gyerekkori nyarak emlékei. Itt nevetett gondtalanul, itt érezte először, hogy valahová igazán tartozik.

Amikor kilépett az udvarra, amelyet puha, kissé elvadult fű borított, a képzelete már a jövőt rajzolta elé. Ide kerülhetnének a veteményeságyások, amott állhatna egy kis szauna, a dombos részen pedig egy árnyas lugas, ahonnan rálátni a vízre. Nem egyszerű ház volt ez. Menedék lehetett volna. Családi fészek. Olyan hely, ahol az ember lelke végre megpihen.