Mire visszatért a városba, Lilla pontosan tudta, mit fog mondani. Gábor gyanakvó, feszült arccal fogadta.

– Na? Határoztál?

– Igen – felelte Lilla nyugodtan, de rendíthetetlenül. – Nem adom el a nagymamám házát.

Gábor arca eltorzult a dühtől.

– Szóval egy rozoga öreg házat választasz a saját családod helyett?

– Nem, Gábor – rázta meg a fejét Lilla. – Én a családunkat választom, csak nem a zsarolásaid szerint. Azt javaslom, gyűjtsünk együtt a szüleid nyaralójára. Vállalok pluszmunkát, lemondok az utazásról, spórolok, ahol tudok. De az örökségemet nem adom oda.

– A szüleim nem érnek rá éveket várni – vágta rá Gábor ingerülten. – Nekik most kell az a ház.

– Miért éppen most? – kérdezte Lilla, és egyenesen a szemébe nézett. – Mi változott azóta, hogy egy hónapja összeházasodtunk?

Gábor félrenézett.

– Semmi. Csak… most adódott egy jó alkalom.

– Jó alkalom arra, hogy hozzányúlj az örökségemhez? – Lilla keserű mosollyal figyelte. – Ezért siettetted annyira az esküvőt? Tudtad, hogy hamarosan az enyém lesz a ház?

– Ne beszélj badarságokat! – robbant ki Gáborból.

– Akkor válaszolj őszintén – kérte Lilla csendesen, de keményen. – Már akkor is tudtál róla, amikor a házasságot sürgetted?

Gábor némasága mindennél beszédesebb válasz volt.

Lilla lassan bólintott.

– Értem. Akkor most már tényleg minden a helyére került.

Gábor arca megkeményedett.

– Ha nem vagy hajlandó eladni azt a házat – mondta fojtott, fenyegető hangon, miközben egyenesen ránézett –, akkor elmegyek. Ezt vedd végleges döntésnek.

Lilla mélyen beszívta a levegőt. Egy hónappal korábban talán összeroppant volna ettől. Talán könyörgött volna, engedett volna, csak hogy ne veszítse el. De a nagymama házában töltött napok után valami megváltozott benne. Mintha ott, azok között a régi falak között visszatalált volna önmagához.

– Akkor menj – felelte csendesen, mégis rendíthetetlenül. – Nem fogom eladni a házat egy olyan férfi kedvéért, aki csak az örökségem miatt vett el.

Két hónap múlt el.

Lilla a nagymama házának tornácán állt, és figyelte, ahogy a munkások kiássák a szauna alapját. Kicsit odébb már elkészült az új lugas, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra. A kert egyik sarkában gondosan kimért ágyások sorakoztak; oda kerültek majd a zöldségek.

Ekkor megszólalt a telefonja. Nóra hívta.

– Na, hogy van az én vidéki birtokos barátnőm? – csendült fel vidáman a hangja.

Lilla elmosolyodott.

– Meglepően jól. A mesterek azt mondják, a hónap végére befejezik a szaunát. És képzeld, már elültettem az első palántákat is.

– Te aztán komolyan vetted ezt az új életet! – nevetett Nóra, de a hangjában őszinte büszkeség bujkált. – És Gábor? Vele mi lett?

Lilla a tó felé fordult. A víz felszínén ezüstösen csillant a napfény.

– Összepakolta a holmiját, és visszament a szüleihez. Elváltunk.

A vonal túlsó végén rövid csend támadt.

– És te hogy viseled?

– Tudod – Lilla lassan kifújta a levegőt –, eleinte borzasztóan fájt. Úgy éreztem, kihúzták alólam a talajt. De most már látom, hogy amit ő érzett, az nem szerelem volt. A szeretet nem zsarol, és nem állít választás elé.