Erikának azonban esze ágában sem volt meghátrálni. Az elkövetkező hetek lassan egyfajta családi ostrommá fajultak. Az anyósa napjában többször is felhívta, Júlia pedig rendre „épp arra járt”, és beugrott hozzájuk, közben hosszan ecsetelte, mennyire elviselhetetlenül kicsi az egyszobás lakásuk. Végül még az ötéves Márkot is belekeverték az egészbe: a kisfiú bánatos tekintettel kérdezgette Esztert, hogy neki miért nem lehet külön szobája, mint a többi gyereknek.

András mindeközben látszólag nem erőltetett semmit, mégis egyértelműen az anyja oldalán állt. Nem követelőzött nyíltan, de állandóan sóhajtozott, rosszallóan ingatta a fejét, és minden mozdulatából azt lehetett kiolvasni, hogy szerinte Eszter rideg és önző.

Egy hónap elteltével Eszter türelme végképp a határára ért. Újabb közös vacsorára gyűltek össze; Erika elhozta András kedvenc pitéjét, Júlia pedig természetesen Márkot is magával hozta.

— Eszter, már négy hete várjuk, hogy végre mondj valamit — kezdte Erika, szinte abban a pillanatban, hogy leültek az asztalhoz. — Júliának tudnia kell, mire készüljön. Meg kell szerveznie a költözést, és lehet, hogy a lakásban is rendbe kellene hozni ezt-azt. Ezt nem lehet a végtelenségig húzni!

— Azt mondtam, hogy gondolkodom rajta — felelte Eszter kimerülten.

— Ugyan már, min kell ezen ennyit rágódni? — fakadt ki Júlia. — Neked két lakásod van, mi meg a gyerekkel egyetlen szobában szorongunk! Fel tudod fogni egyáltalán, milyen így élni?

Eszter csendesen ránézett a sógornőjére. Júlia három éve nem dolgozott; a volt férje tartásdíjából és az anyja támogatásából tartotta fenn magát.

— Júlia, senki sem kényszerít rá, hogy így éljetek. Elmehetnél dolgozni, és bérelhetnél egy nagyobb lakást.

— Ja, értem. Szóval én törjem magam, miközben nálad ott áll egy egész lakás kihasználatlanul? — csattant fel Júlia, egyre élesebb hangon.

— Az a lakás nem kihasználatlan. Az az én örökségem — mondta Eszter keményen.

— Amit csak úgy az öledbe hullajtott a szerencse! — vágta rá Júlia.

Erika nyugtatóan rátette a kezét a lánya vállára, majd a menyéhez fordult, mintha ő lenne az egyetlen józan ember a szobában.

— Eszterkém, most már a férjed családjára is gondolnod kell. Ez nem csak a te szerencséd, hanem mindannyiunké. Egy családban az emberek segítik egymást, ezt neked is meg kell értened.

Eszter Andrásra emelte a tekintetét. A férje a tányérját bámulta, és nyilvánvalóan esze ágában sem volt mellé állni.

— András, te mit gondolsz erről? — kérdezte tőle egyenesen.

A férfi felnézett, és Eszter azonnal észrevette a szemében a türelmetlen ingerültséget.

— Anyának igaza van, Eszter. A család az első. Őszintén szólva nem értem, miért makacskodsz ennyire.

Eszterben ekkor valami hangtalanul megrepedt. Az ember, akihez szerelemből ment hozzá, akivel hat évet töltött egy fedél alatt, egyetlen pillanatig sem érezte szükségét annak, hogy megvédje őt.

— A lakásról én fogok dönteni — szólalt meg Eszter tagoltan, miközben lassan felállt az asztaltól. — Erről pedig nem nyitok vitát.

— Azonnal ülj vissza! — csattant fel András, és olyan hirtelen ugrott talpra, hogy a szék megcsikordult mögötte. — Elegem van abból, hogy itt te akarod megmondani mindenkinek, hogyan éljen!