Eszter mozdulatlanná dermedt. Nem is annyira a szavak ütötték szíven, hanem a hang. András még soha nem beszélt vele így.

— Ha az a lakás rád maradt, akkor az az egész családnak lehetőség — folytatta a férfi, és fenyegetően közelebb lépett hozzá. — Úgyhogy jobb lesz, ha elhallgatsz, és végre elfogadod, hogy nem csak a te szabályaid léteznek!

A nappalira súlyos, fojtogató csend ereszkedett. Még a kis Márk is megijedt, és szorosan az anyjához húzódott. Eszter Andrást nézte, és hirtelen idegennek látta azt az embert, akivel éveken át közös életet épített.

Erika tért magához elsőként.

— Na látod, Eszter, a fiam pontosan azt mondja, amit kell! A család érdeke fontosabb a te makacsságodnál. A lakást annak kell kapnia, akinek most nagyobb szüksége van rá. Ne rendezz itt jelenetet!

Eszter tekintete lassan végigsiklott az anyósán, aztán visszatért Andrásra, végül Júlián állapodott meg. A sógornője elégedetten ült a helyén, az arcán olyan mosollyal, mintha már zsebben érezné a győzelmet.

Eszter mellkasában hideg, kemény szorítás támadt, ám ezzel együtt valami különös tisztánlátás is megszületett benne. Tudta, ha most meghátrál, nem csupán egy ingatlant veszít el. Önmagából is felad valamit, amit később talán soha nem kap vissza.

— Ez a lakás az én tulajdonom — mondta nyugodtan, de minden szava élesen csengett, miközben egyenesen András szemébe nézett. — A nagybátyámtól örököltem. Én döntöm el, mi történik vele. Akinek ez elfogadhatatlan, az nyugodtan távozhat.

— Tessék? Most ki akarsz minket penderíteni? — sikoltott fel Júlia.

— Nem. Csak meghúzom a határaimat — felelte Eszter higgadtan. — Az otthonomban elvárom, hogy tiszteletben tartsák a döntéseimet.

— Az otthonodban? — kérdezte gúnyos nevetéssel András. — Talán elfelejtetted, hogy én vagyok a férjed?

— Az a férj, aki az előbb közölte velem, hogy fogjam be a számat, és éljek mások akarata szerint — vágta rá Eszter. — Tudod, András, lehet, hogy nemcsak a lakás sorsát kell átgondolnom, hanem a házasságunkat is.

Erika felpattant a helyéről.

— Hogy mered ezt kimondani? A fiamat fenyegeted? Térden állva kellene hálálkodnod, amiért egy ilyen férfi egyáltalán elvett feleségül!

— Egy ilyen férfi? — Eszter hangjában most már nem maradt félelem. — Arra gondol, aki fél éve nem dolgozik, és az én fizetésemből él? Vagy arra, aki idehozza a rokonait, hogy együtt döntsék el, mit tehetek a saját örökségemmel?

András arca megfeszült. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, de végül csak összeszorította az állkapcsát.

— Anya, Júlia, indulunk — ragadta karon Erikát. — Nincs itt semmi dolgunk. Hadd ücsörögjön egyedül a nagy tulajdonával.

Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, Eszter még hosszú másodpercekig állva maradt. Aztán lassan visszaereszkedett a székre. Az ujjai finoman remegtek a feszültségtől.

Nem a hideg rázta, hanem az elmúlt percek fojtott idegessége; belül mégis különös, tompa üresség terült szét benne.

Nagyjából egy óra telhetett el, amikor megszólalt a telefonja. András neve villogott a kijelzőn. Eszter csak ránézett, de nem nyúlt érte. A hívást újabbak követték, majd érkezni kezdtek az üzenetek is: előbb András írt neki parancsoló hangon, hogy térjen már észhez, aztán Erika küldött hosszú, fenyegető és sértő sorokat.