Júlia Erzsébet Ilonát figyelte, és egy pillanatra komolyan elbizonytalanodott: vajon ez az asszony ép ésszel beszél? Hogyan ejthetett ki a száján ilyen kegyetlen, embertelen mondatokat? Talán azért, mert ő maga mindent a pénz felől nézett, azt képzelte, hogy mások szívében is ugyanaz a kapzsiság lakik?

És mindezt még csak nem is próbálta leplezni. Nyíltan kimondta, hogy most, amikor Júlia már vagyonos, hajlandó volna visszafogadni őt a családba. Júlia arcán keserű mosoly futott át. Lassan felállt, és nyugodtan ránézett András anyjára.

— Tudja, el sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok magának azért, hogy annak idején közénk állt Andrással. Ha ez nem történik meg, talán soha nem tudtam volna meg, milyen az, amikor az embert igazán szeretik. Gábor mellett értettem meg, mit jelent adni és kapni, bízni valakiben, és otthonra találni egy másik ember szívében.

Mellette lettem boldog. És hiába próbál most meggyőzni arról, hogy majd összeomlok, hogy nem bírom végig, vagy hogy egyszer megbánom a döntésemet, téved. Nem fogok visszafordulni. Szeretem a férjemet. Mellette maradok akkor is, ha könnyű, és akkor is, ha rettenetesen nehéz. Vele leszek, ameddig csak szüksége van rám.

Gondoljon rólam bármit, mondjon, amit akar, ezen nem tud változtatni. Arra viszont megkérem, hogy mostantól ne telefonáljon, ne keressen, és ne próbáljon újabb találkozót kierőszakolni. Ha még egyszer az utamba áll, meg fogom találni a módját, hogy végleg lezárjam ezt. Az pedig, hogy a fia képtelen volt mással boldogulni, nem az én terhem. Az az ő élete, az ő felelőssége. Viszontlátásra.

Júlia érezte, hogy a mellkasában vadul ver a szíve, miközben a parkoló felé indult. Haragot mégsem érzett. Sokkal inkább undor keveredett benne szánalommal. Fájdalmas volt belegondolnia, hogy ilyen emberek is élnek a világon, akik mások szerencsétlenségét is képesek üzleti lehetőségként mérlegelni.

Erzsébet Ilona annyira belesüllyedt a haszonlesésbe, hogy mintha már régen elveszítette volna azt, ami emberivé tette. Olyan szavakat mondott ki, amelyekbe bele sem gondolt igazán. Fel sem merült benne, hogy az élet egyszer talán őt is ugyanilyen kegyetlen próba elé állíthatja. Mihez kezdene, ha Andrással történne valami szörnyűség?

Vajon akkor is ilyen könnyedén beszélne? Képes volna hátat fordítani a saját fiának, csak mert teher lett belőle? Júlia fejében zúgtak a gondolatok, de igyekezett elűzni őket. Nem akart rosszat kívánni senkinek, még ennek az asszonynak sem. És azt is tudta, nincs értelme kutatni, mi zajlik egy ennyire mérgezett lélekben. Félt, hogy ha túl sokáig néz bele ebbe a sötétségbe, maga is beszennyeződik tőle.

Aznap a vártnál korábban ért haza. Gáborral kimentek sétálni, lassan, óvatosan, egymáshoz igazodva. A férfi érezte, hogy a felesége nemcsak mellette áll, hanem hisz is benne, és ez új erőt adott neki. Mindent megtett azért, hogy visszanyerje önmagát. Vállalta a műtétet, majd a felépülés hosszú, fájdalmas heteiben is kitartóan követte az orvosok utasításait.

Júlia hiába kérlelte, hogy ne siettesse magát, és hiába ismételte újra meg újra, hogy semmilyen állapotban nem hagyná el, Gábor mégis küzdött. Nem azért, mert félt elveszíteni őt, hanem mert méltó akart lenni ahhoz a szeretethez, amelyet kapott. Hálás volt minden mozdulatért, minden biztató szóért, minden csendes jelenlétért, amellyel Júlia körülölelte.

Hat hónap múltán megérkeztek az első, igazán látható eredmények. Gábor már képes volt rövid távokat megtenni, lassan, óvatosan, de a saját erejéből. Ez még nem jelentette az út végét, inkább csak az első nagy győzelmet.

Júlia minden apró lépésnek úgy örült, mintha csoda történt volna. Ott volt mellette, fogta a kezét, amikor bizonytalanul megindult, és nem engedte, hogy elessen. Szerelme tiszta volt, türelmes és rendíthetetlen. És mintha az ég is meghallotta volna ezt a szeretetet, lassan áldással válaszolt rá.

Erzsébet Ilonára azonban olyan csapás várt, amelyre soha nem készült fel. András egy este ittasan indult haza a munkából, útközben balesetet szenvedett, és attól kezdve ágyhoz kötve maradt.

Amikor az asszony a fiát ápolta, újra meg újra eszébe jutott az a beszélgetés Júliával. Sokszor sírva roskadt le az ágya mellé, mert pontosan tudta: a saját szavaival hívta ki maga ellen a sorsot. De akkor már semmit sem lehetett visszacsinálni.