„A magad dolgai várhatnak!” — az asszony élesen félbeszakította Katalint, követelve, hogy menjen át és takarítson az ünnepek előtt
Szívszorító igazságtalanság kényszeríti a csendes áldozatot.
— Az ünnepek előtt rendbe kellene tenni a lakást. Gyere át hozzánk, és takaríts ki. Zoltán említette, hogy a hétvégéd szabad.
— Erzsébet Ilona, nekem… már vannak programjaim. Dórával szerettünk volna…
— A magad dolgai várhatnak! — szakította félbe az asszony élesen. — Én már nem vagyok fiatal, nekem ez megterhelő. Neked pedig kötelességed segíteni a családnak.
Katalin, mint minden reggel, hatkor ébredt. Óvatosan kelt fel, szinte hangtalanul, lábujjhegyen osont ki a szobából, nehogy felverje az alvó Dórát. A konyhában bekapcsolta a vízforralót, és amíg a víz lassan melegedni kezdett, automatikus mozdulattal a telefonja után nyúlt.
Három hónapja minden napja ugyanígy indult. Megnyitotta a banki alkalmazást, ránézett az egyenlegre, aztán fejben újra és újra kiszámolta, hány nap van még fizetésig. A kártyáján már alig maradt valami, a következő bér pedig csak a jövő héten érkezett volna.
Letette a mobilt az asztalra, hosszan kifújta a levegőt, majd két tenyerével a párkányra támaszkodott. A széken ott feküdt Dóra régi iskolai kardigánja, előző este csak odadobta. Az ujját Katalin gondosan megvarrta, apró öltésekkel erősítette meg, pedig a gyerek már szinte teljesen kinőtte. Újat venni azonban olyan távolinak tűnt, mintha valami elérhetetlen vágy lenne.
Előző nap, hazafelé az iskolából, Dóra téli csizmája felmondta a szolgálatot: a talpa egyszerűen elvált. Katalin észrevette, ahogy a lánya próbálja úgy tartani a lábát, hogy ne látszódjon a repedés. Nem magát féltette, hanem az anyját akarta megkímélni a szomorúságtól.
Este már ketten álltak a közeli cipőüzletben, és a polcok között a legolcsóbb, de legalább meleg új csizmát keresték.
— Anya, tényleg nem muszáj. Még tudok járni a régiben…
— Nem, kicsim — rázta meg a fejét Katalin. — A tél még csak most kezdődik. Nem engedem, hogy szakadt cipőben menj iskolába. A végén még megfázol.
És ezzel újabb összeg tűnt el abból a családi keretből, amely valójában már rég nem is létezett.
Amikor este hazaértek, a szobából mély sóhaj, majd papucs csoszogása hallatszott. Zoltán volt az. Későn ébredt, mert hajnalig fennmaradt a barátaival nézett végtelen streamek miatt. A nap többi részében többnyire az ágyon hevert, mintha semmi sürgős dolga nem lenne a világon.
— Mi tartott eddig? — dünnyögte, miközben elhaladt mellettük, anélkül hogy rendesen ránézett volna a feleségére.
— Dórának vettünk téli csizmát.
— Nincs jobb helye a pénznek? Ennyire jól állunk? — csattant fel Zoltán.
— Nem, egyáltalán nem állunk jól! Pont ez a baj! — vágta rá Katalin, már képtelen volt visszafogni magát. — De a lányod csizmája szétszakadt. Ideje lenne, hogy végre összeszedd magad, Zoltán!
— Már megint miért kell így nekem esned? — morogta sértetten. — Mondtam, hogy találok munkát. Csak nem állhatok be akárhová. Férfi vagyok, nem?
Katalin szorosan összezárta az ajkát. Ezt a mondatot az elmúlt három hónap alatt annyiszor hallotta, hogy már számolni sem tudta. Először Zoltán azzal állt elő, hogy futárként fog dolgozni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz