— Júlia, miért nem vetted fel? Már attól tartottam, valami bajod esett. Nem tudnánk találkozni?

Erzsébet Ilona hangja szokatlanul kedveskedő volt. Júlia rögtön megérezte belőle, hogy az asszony akar valamit. Most igyekezett behízelgőnek mutatkozni, csakhogy a hangja így is kellemetlenül érintette. Egyetlen pillanat alatt előtörtek belőle a régi emlékek, és velük együtt az a fájdalom is, amelyet annyi év alatt sem tudott egészen eltemetni.

— Minek találkoznánk? Mit szeretne? Mondja el most, telefonon.

— Jaj, nem, ezt nem lehet így megbeszélni — ellenkezett gyorsan Erzsébet Ilona. — Kérlek, üljünk le valahol. Sok mindent szeretnék elmondani neked.

Júlia nagyot sóhajtott, és magában ismét szemrehányást tett magának, amiért képtelen keményebb lenni. Végül mégis beleegyezett a találkozóba. Úgy döntött, egyszer s mindenkorra lezárja ezt az ügyet, és világosan megmondja az asszonynak: ne keresse többé, ne hívogassa, mert ami közöttük volt, az azon a napon véget ért, amikor őt a szakadó esőben az utcára tették.

Elhatározta, hogy nem fog kertelni. Megmondja a volt anyósának, hogy a múlt sebeit nem tudja egyszerűen félresöpörni, és nem akar többé semmilyen kapcsolatot fenntartani vele.

Délután öt órában állapodtak meg. Júlia előre jelezte, hogy csak rövid ideje lesz. Befejezte a munkáját, összeszedte a holmiját, majd elindult abba a kávézóba, ahol Erzsébet Ilonának már várnia kellett rá.

Minél hamarabb haza szeretett volna érni, hogy Gábort elkísérhesse egy sétára, és legalább az estét együtt tölthessék. Esze ágában sem volt hosszan üldögélni a volt anyósával, bármilyen sürgetőnek is állította be a találkozót.

Csak le akarta zárni azt, amit Erzsébet Ilona valamiért nyitva hagyott. Mintha nem ő lett volna az, aki annak idején kíméletlenül kitette a menyét az utcára. Mintha nem ő tett volna meg mindent azért, hogy Júlia és András kapcsolata soha ne találhasson nyugalmat.

— Milyen szép lettél — szólalt meg Erzsébet Ilona, amint Júlia leült vele szemben. — Igazi úrinő vált belőled. Kár, hogy régen nem ilyen voltál, de hát… mindegy is.

— Kérem, térjen a lényegre — felelte Júlia hűvösen. — Valóban kevés időm van.

— Drágám, bocsánatot szeretnék kérni tőled — kezdte az asszony halkan.

— Mindazért, amit egykor veled műveltem — folytatta Erzsébet Ilona, mintha nehezére esne minden szó. — Azért, hogy olyan kegyetlen voltam hozzád. El kellett volna fogadnom, hogy a fiam téged választott, nem pedig folyton a háttérben mesterkedni. Akkor nem láttam tisztán. Nem vettem észre, milyen rendes, megbízható, tiszta szívű ember vagy. Most már tudom, mekkorát hibáztam.

Kérlek, bocsásd meg mindazt a gonoszságot, amit rád zúdítottam. A sértő szavakat, azt, hogy kidobtalak, hogy tolvajnak neveztelek. Azt is, hogy Andrást ellened fordítottam. Szégyenkezem miatta. Nekem melletted kellett volna állnom, támaszként, szinte második anyaként, ehelyett fájdalmat okoztam neked.

Júlia némán hallgatta. Ha Erzsébet Ilona csupán feloldozást keresett, azt akár telefonon is megtehette volna. Túlságosan jól ismerte a volt anyósát ahhoz, hogy elhiggye: ennyi az egész. Valami más is lapult a kedves szavak mögött. Ezért nem szólt közbe, csak várta, mikor bukkan elő a valódi ok.