– Felfogtam – sóhajtott Lilla fáradtan. – Csak szerintem a család nem kizárólag a te szüleidet jelenti. Hanem minket is. A közös álmainkat, az ígéreteinket, mindazt, amit együtt terveztünk.

– Úgy adod elő, mintha valami retteneteset kérnék tőled – emelte fel a hangját Gábor. – Én csak segíteni akarok anyáméknak!

– És az én álmaimmal ki törődik? – kérdezte Lilla halkan. – Ki vigyáz a nagymamám emlékére? Ez a ház nekem nem adásvételi tétel. Kapocs ahhoz, aki voltam, ahhoz az időhöz, amikor biztonságban éreztem magam.

Gábor homloka ráncba szaladt.

– Túl sok érzelmet látsz bele. Ez csak egy ház.

– Nem – Lilla szemébe könnyek gyűltek. – Nekem nem csak egy ház. Ott voltam igazán boldog. Ott kaptam szeretetet, türelmet, megértést. Ott tanultam meg hinni abban, hogy lehetnek saját vágyaim.

– Lilla – sóhajtott Gábor –, nem az álmaid ellen vagyok. Csak előbb rendezzük el a szüleim dolgát. Aztán majd foglalkozunk a te házaddal is.

Lilla hosszasan nézte őt.

– És ha addigra már késő lesz? Mi van, ha végleg elveszítem annak a lehetőségét, hogy megőrizzem önmagamból ezt a darabot?

Gábor nem felelt azonnal. Láthatóan kizökkentette Lilla kérdése, mintha erre az oldalára a dolognak egyáltalán nem készült volna fel. A szobára súlyos, fojtogató némaság ereszkedett, és ebben a csendben csak a régi falióra egyhangú ketyegése hallatszott.

– Azért, mert ők már nem fiatalok! – csattant fel végül Gábor. – Nekik most van szükségük arra a nyaralóra, amíg még örülni tudnak neki. Mi még előttünk állunk, Lilla. Nekünk van időnk.

– Én viszont nem vagyok hajlandó a nagymamám házát erre feláldozni – mondta Lilla, igyekezve nyugodt maradni. – Miért ne gyűjthetnénk rá együtt? Vagy felvehetnénk kölcsönt, ha ennyire fontos.

Gábor arca egy pillanat alatt megkeményedett. A tekintete hideg lett, idegen.

– Jól figyelj rám. Én ebben már döntöttem. Vagy eladod azt a házat, és veszünk belőle egy nyaralót a szüleimnek, vagy…

– Vagy? – kérdezte Lilla halkan.

– Vagy elmegyek – mondta Gábor. – Nem fogok olyan asszonnyal élni, aki semmibe veszi a családomat, és nem hallgat a férjére.

Lilla úgy érezte, mintha belül egyszerre minden jéggé dermedt volna. Alig egy hónapja voltak házasok, és ő máris ilyen feltételeket szabott?

– Ezt nem mondhatod komolyan – suttogta.

– De nagyon is komolyan mondom – felelte Gábor élesen. – Most válassz.

A következő három napot nyomasztó hallgatás töltötte ki. Lilla kivett néhány szabadnapot, és elutazott Szegedre, a nagymamája régi házához. Ki akarta tárni az ablakokat, átszellőztetni a szobákat, megnézni, milyen állapotban van az épület.

A megkopott deszkapadló ismerős nyikorgással válaszolt minden lépésére. A levegőben por, öreg fa és a közeli vízpart nyirkos illata keveredett. Lilla lassan haladt végig a helyiségeken, végigsimított a bútorokon, megállt az ajtófélfáknál, és sorra felidéződtek benne a régi nyarak. Mennyi fény, nevetés és gondtalan délután kötötte ehhez a házhoz.

Amikor kiment az udvarra, ahol a fű már puhán benőtte az ösvényeket, szinte maga előtt látta, milyen lehetne egyszer. Az egyik sarokban veteményes, hátrébb kis fürdőház vagy szauna, a magasabb részen pedig egy árnyékos pihenő, ahonnan rá lehet látni a folyóra és a város szelíd fényeire. Nem egyszerű ingatlan volt ez. Menedék lehetett volna. Egy hely, ahová vissza lehet térni, amikor az ember lelke elfárad.