– Ezt tényleg így mondta? Hogy add el a házat, és vegyetek belőle nyaralót az ő szüleinek? – kérdezte hitetlenkedve, fejét ingatva.

– Szóról szóra – felelte Lilla, és mindkét kezével körbefogta a csészéjét, mintha abból próbálna erőt meríteni. – Tudod, nekem ez a ház mindig sokkal többet jelentett egy egyszerű ingatlannál.

– Mindig vágytam arra, hogy legyen valahol egy nyugodt vidéki otthonom – folytatta Lilla halkan. – Egy kert, amit a saját kezemmel gondozhatok. Egy kis pihenősarok, talán szauna, lugas, ahol esténként le lehet ülni beszélgetni. És ki tudja… talán egyszer végleg oda is költöztünk volna.

– Gábornak beszéltél erről még az esküvő előtt? – kérdezte Nóra.

– Hogyne beszéltem volna. Nem is egyszer. Akkor még együtt ábrándoztunk arról, hogyan újítjuk fel a nagymamám régi házát, melyik szoba milyen lesz, hová kerülnek a virágok.

Nóra arca elkomolyodott.

– Akkor mégis mi változott?

Lilla tanácstalanul megemelte a vállát.

– Fogalmam sincs. Most csak azt hajtogatja, hogy az ő szülei az elsők, és nekem illene tiszteletben tartanom a családját.

– Várj csak – Nóra kiegyenesedett a székén. – Te akkor mi vagy neki? Nem tartozol a családjához? Nem éppen ti ketten vagytok az a család, amit most építenetek kellene?

Lilla meglepetten hallgatott el. Így még sosem fogalmazta meg magának a dolgot.

– Rád erőltetett egy kész döntést – mondta Nóra határozottan. – Nem megkérdezett, nem veled együtt gondolkodott, hanem közölte, mit kellene tenned. Ez így nagyon nincs rendben, Lilla. A házasságban az ilyen ügyekről közösen kell dönteni.

– Csakhogy ő annyira biztos benne… Azt mondta, ha ellenkezem, azzal azt bizonyítom, hogy sem őt, sem a szüleit nem becsülöm eléggé.

Nóra keserűen felnevetett.

– És ő mennyire becsül téged? A te érzéseidet? A terveidet? Mindazt, ami neked fontos?

Ez a mondat mélyen megérintette Lillát. Hazafelé menet is ezen járt az esze: vajon Gábor valóban figyelembe vette valaha az ő álmait, vagy csak addig számítottak, amíg nem ütköztek a saját elképzeléseivel?

Aznap este Lilla elhatározta, hogy még egyszer nyugodtan megpróbál beszélni vele. Gábor a nappaliban ült, a televízió fénye villódzott az arcán. Lilla letelepedett mellé a kanapéra.

– Sokat gondolkodtam azon, amit a házról mondtál – kezdte óvatosan.

– Igen? – Gábor azonnal kikapcsolta a tévét, és a mozdulatában volt valami türelmetlen várakozás, mintha csak egyetlen választ tartana elfogadhatónak.

– Nekem ez a ház nem pusztán pénzben mérhető érték – mondta Lilla. – Emlékek kötnek hozzá. A gyerekkorom, a nagymamám, egy egész darab az életemből. És nekem is régi vágyam, hogy legyen egy ilyen helyem.

Gábor ingerülten intett egyet.

– Lilla, majd veszünk másikat. Most előbb a szüleinkről kell gondoskodni.

– Miért pont előbb róluk? – kérdezte Lilla csendesen. – Miért nem rólunk? A mi közös életünkről?

– Mert ők idősebbek, és most van szükségük a segítségünkre – felelte Gábor, de közben kerülte a tekintetét.

– És a mi terveink? A mi jövőnk? – Lilla hangja megbicsaklott. – Hiszen mi is családot alapítottunk.

– Ne kezdd már megint – húzta el a száját Gábor. – Azt hittem, felfogtad, mit jelent egy családhoz tartozni.