A következő napok különös, nehéz csendben múltak. Gábor nem tért haza; az anyjánál húzta meg magát. Erika közben a munkahelyén is kereste Nórát, ismerősöknek panaszkodott, azt terjesztve, hogy a menye egyszerűen kidobta a fiát az otthonából. Petra sem maradt néma: dühös, sértett bejegyzéseket és üzeneteket írt a közösségi oldalakon.

Nóra azonban most először nem omlott össze ettől. Valami megkeményedett benne, nem keserűségből, hanem tisztánlátásból. András bácsi öröksége úgy működött, mint egy próba: megmutatta, kik állnak mellette, és kik csak addig tekintik családtagnak, amíg hasznuk származhat belőle. Gáborról is lehullott az a réteg, amelyet Nóra évekig szeretetnek hitt.

Egy hét múlva a férje mégis megjelent. Gyűrött ruhában állt az ajtó előtt, borostásan, karikás, vörös szemmel.

— Nóra, beszélnünk kell — mondta halkan.

Nóra nem vitatkozott, félreállt, és beengedte. Gábor automatikusan a konyhába ment, mintha semmi sem változott volna, és leült arra a székre, ahol mindig ülni szokott.

— Túlságosan elragadtattam magam — kezdte végül. — De azért te sem viselkedtél jól. Lehettél volna egy kicsit megértőbb.

— Miben kellett volna megértőbbnek lennem, Gábor? — kérdezte Nóra nyugodtan. — Abban, hogy odaadjam a lakást a húgodnak?

— Nem odaadni — vágta rá a férfi. — Csak engedni, hogy beköltözzön. Család vagyunk. Ilyenkor az ember segít a másiknak.

Nóra lassan megrázta a fejét.

— A család nem csak azt jelenti, hogy valaki kér és elvesz. A család ad is. Mondd meg őszintén: mit kaptam én a te családodtól az elmúlt években, az elvárásokon, követeléseken és szemrehányásokon kívül?

Gábor erre nem felelt. Hosszú másodpercekig hallgatott, aztán hirtelen, mintha maga is csak akkor döntötte volna el, kimondta:

— Ha nem vagy hajlandó segíteni az enyéimnek, akkor lehet, hogy tényleg jobb lenne elválnunk.

Nóra sokáig nézte őt. Nem sírt, nem kiabált. Csak fáradtan, de tisztán válaszolt:

— Lehet, Gábor. Lehet, hogy igazad van.

Aznap este, miután a férje ismét visszament az anyjához, Nóra az ablak mellett ült egy bögre teával a kezében. A város fényei lassan kigyúltak odakint. Valahol egy másik kerületben ott volt András bácsi lakása — az a lakás, amely már nem pusztán örökséget jelentett számára, hanem határvonalat is.

Arra gondolt, mi következik most. Válás, magány, újrakezdés, döntések, amelyeket ezentúl senki más nem hozhat meg helyette. Furcsa módon nem félt. Inkább úgy érezte, mintha hosszú idő után először állna szilárdan a saját életében.

Ekkor újra megszólalt a telefon. Erika hívta. Nóra egyetlen mozdulattal elutasította a hívást, majd letiltotta a számot. Ezután kinyitotta a laptopját, és keresni kezdte, hogyan lehetne kiadni a lakást. Az élet nem állt meg — és Nóra elhatározta, hogy innentől kezdve a saját szabályai szerint fog élni.

❦

— Az anyád azt akarja, hogy írassam át rá a nagymamám lakását! — tört ki Nórából, amint belépett a közjegyző irodájába, ahol a férje, Gábor és az anyósa már vártak rá.

Mária asszony a karosszékben ült, olyan arccal, mintha ő volna a világ legártatlanabb, legmélyebben megsértett embere. Szája vékony vonallá préselődött, tekintetében pedig hideg fölény csillant. Gábor idegesen igazgatta a nyakkendőjét, és gondosan kerülte, hogy a felesége szemébe nézzen.

A közjegyző, egy fáradt arcú, idősebb nő, meglepetten felvonta a szemöldökét.

— Elnézést, de nem egészen értem. Miféle lakásról van szó?