
„Az anyád azt akarja, hogy írassam át rá a nagymamám lakását!” — tört ki Nórából a közjegyző irodájában, amikor anyósa és a férje bejelentették szándékukat
Igazságtalan gyávaság, fájdalmas családi árulás.
— Az anyád azt akarja, hogy írassam át rá a nagymamám lakását! — tört ki Nórából, amint belépett a közjegyző irodájába, ahol a férje, Gábor és az anyósa már vártak rá.
Mária asszony a karosszékben ült, olyan arccal, mintha ő volna a világ legártatlanabb, legmélyebben megsértett embere. Szája vékony vonallá préselődött, tekintetében pedig hideg fölény csillant. Gábor idegesen igazgatta a nyakkendőjét, és gondosan kerülte, hogy a felesége szemébe nézzen.
A közjegyző, egy fáradt arcú, idősebb nő, meglepetten felvonta a szemöldökét.
— Elnézést, de nem egészen értem. Miféle lakásról van szó? És kinek a nevére kellene átíratni?
Nóra nehézkesen roskadt le az egyik székre. Mindössze három nap telt el azóta, hogy elveszítette szeretett nagymamáját, aki végrendeletben ráhagyta a belvárosi, kétszobás lakását. A könnyei még fel sem száradtak, az anyósa azonban máris terveket szőtt az ingatlannal kapcsolatban.

— Engedje meg, majd én elmagyarázom — vette át a szót Mária negédes, mézesmázos hangon. — A menyem örökölt egy lakást. Csakhogy fiatal még, tapasztalatlan, ezért a fiammal úgy gondoltuk, az lenne a legésszerűbb, ha én kezelném ezt az ingatlant. Természetesen a család közös érdekében.
Nóra érezte, ahogy belül lassan felizzik benne a düh.
— Miféle közös érdekében? Ez az én nagymamám lakása volt! Nekem hagyta, nem az ön családjának!
— Nórikám, ne kapd fel rögtön a vizet — próbálkozott békítő hangon Gábor. — Anya csak segíteni szeretne. Tudod jól, mennyi gonddal jár egy lakás. Adók, rezsi, javítások, bérlők…
— Öt éve könyvelőként dolgozom, Gábor! Komolyan azt hiszed, hogy néhány számlával nem boldogulok?
Mária látványosan felsóhajtott.
— Látja? Pont erről beszélek. Milyen indulatos. Egy ingatlanhoz higgadtság és tapasztalat kell. Én csak egy egyszerű megoldást javasoltam: a lakás átkerül az én nevemre, én kiadom albérletbe, a bevétel pedig bekerül a családi kasszába. Így mindenki jól jár.
— Mindenki, csak én nem! — Nóra felpattant a székről. — Ez a nagymamám öröksége! Azt akarta, hogy legyen saját otthonom, valami biztos pont az életemben!
A közjegyző finoman megköszörülte a torkát.
— Elnézést, de kötelességem emlékeztetni önöket arra, hogy az öröklés útján szerzett vagyon az örökös különvagyonának minősül. Senki sem kényszeríthet egy állampolgárt arra, hogy a lakását más nevére írassa, ha ő ehhez nem járul hozzá.
— Hallották? — mondta Nóra diadalmasan.
Mária azonban szemmel láthatóan nem készült meghátrálni.
— Természetesen senki sem kényszerít senkit — felelte kimérten. — De hát egy családban nem a bizalom lenne az alap? Nem az volna a természetes, hogy támogatjuk egymást? Nóra, kedvesem, én nem magamért fáradozom. Nekem megvan a saját lakásom. Ezt értetek tenném, érted és Gáborért, meg a majdani gyerekeitekért.
A gyerekek említésére Gábor hirtelen élénkebbé vált.
— Igen, Nóri, anya ebben nem mond butaságot. Hiszen mi is terveztük, hogy lesznek gyerekeink. Ha kiadnánk a lakást, az komoly pluszbevételt jelentene.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz