A nappaliban egy pillanat alatt fojtogató csend lett. Még a kis Márk is összerezzent, és ijedten az anyjához bújt. Nóra Gábor arcát figyelte, de mintha egy idegent látott volna maga előtt. Ezt az embert nem ismerte. Nem azt, akivel éveken át közös életet épített.

Erika tért magához elsőként, és elégedett arccal bólintott.

— Na látod, Nóra, a fiam végre kimondta az igazságot. A család fontosabb a makacsságodnál. A lakást annak kell megkapnia, akinek valóban szüksége van rá. És ne rendezz jelenetet!

Nóra tekintete lassan végigsiklott az anyósán, aztán Gáboron, végül Petrán állapodott meg. A sógornője hátradőlve ült, az arcán diadalmas, alig leplezett mosollyal, mintha máris biztos lenne a győzelmében.

Nóra mellkasában jeges szorítás keletkezett. De ezzel a hideggel együtt valami szokatlanul tiszta felismerés is megérkezett. Ha most meghátrál, nem pusztán egy ingatlant veszít el. Saját magát is feladja.

— Ez a lakás az én tulajdonom — mondta csendesen, mégis megkérdőjelezhetetlen határozottsággal, egyenesen Gábor szemébe nézve. — A nagybátyám után örököltem. Én döntöm el, mi történik vele. Akinek ez elfogadhatatlan, annak ott az ajtó.

— Tessék? Ki akarsz tenni minket? — sikította Petra felháborodva.

— Nem teszek ki senkit — felelte Nóra higgadtan. — Csak meghúzom a határaimat. Az én otthonomban az én döntéseimet tiszteletben kell tartani.

— Az én otthonomban? — ismételte Gábor gúnyos nevetéssel. — Ne felejtsd el, hogy a férjed vagyok.

— Az a férj, aki az előbb közölte velem, hogy fogjam be a számat, és éljek mások szabályai szerint — vágta rá Nóra. — Tudod, Gábor, azt hiszem, nemcsak a lakás sorsán kell elgondolkodnom. Hanem a házasságunkon is.

Erika erre felpattant, mintha arcul ütötték volna.

— Ezt mégis hogy mered? A fiamat fenyegeted? Inkább térden állva kellene hálálkodnod, amiért egy ilyen férfi egyáltalán feleségül vett!

Nóra ekkor már nem próbálta visszanyelni a szavait.

— Egy ilyen férfi? Aki fél éve nem dolgozik, és az én fizetésemből él? Aki idehívja a rokonait, hogy közösen eldöntsék helyettem, mit kezdjek a saját örökségemmel?

Gábor arca megkeményedett. Megragadta az anyja karját, majd Petrára pillantott.

— Anya, Petra, indulunk. Nincs itt semmi dolgunk. Hadd üljön egyedül a nagy lakásában, ha ennyire ezt akarja.

Amikor becsapódott mögöttük a bejárati ajtó, Nóra még néhány másodpercig állva maradt. Aztán lassan visszaereszkedett a székre. Az ujjai aprón remegtek a feszültségtől, de odabent valami különös, tompa üresség terült szét.

Körülbelül egy óra telhetett el, amikor megszólalt a telefonja. Gábor kereste. Nóra csak nézte a kijelzőn felvillanó nevet, de nem nyúlt a készülékhez. A hívás elnémult, ám hamarosan üzenetek kezdtek érkezni. Előbb Gábortól: számonkérő, ingerült sorok, hogy térjen már végre észhez. Aztán Erika írt, egyre durvább hangon, fenyegetésekkel és sértődött vádaskodással.

Nóra végül kikapcsolta a telefont, és bement a hálóba. Az éjjeliszekrényen ott állt a közös esküvői képük. Két fiatal arc mosolygott vissza rá: tele bizalommal, tervekkel, azzal a naiv hittel, hogy minden közösen megoldható. Nóra felemelte a keretet, egy pillanatig a fényképet nézte, majd lassan lefordította, hogy ne lássa többé a mosolyukat.