Gábor közben az anyja oldalán állt, csak éppen kényelmes, néma módon. Nem mondta ki nyíltan, hogy Nórának engednie kellene, de a sóhajai, a fejcsóválása és a félbehagyott megjegyzései mind ugyanabba az irányba mutattak: szerinte a felesége makacs, sőt önző.

Egy hónap elteltével Nóra türelme vészesen fogyni kezdett. Újabb családi vacsorára gyűltek össze; Erika most Gábor kedvenc pitéjével érkezett, Petra pedig természetesen Márkot is magával hozta.

— Nóra, már négy hete várunk arra, hogy végre kimondj valamit — kezdte Erika szinte azonnal, amint helyet foglaltak az asztalnál. — Petrának tudnia kell, mire számítson. A költözést meg kell szervezni, és az is lehet, hogy fel kell újítani a lakást. Ezt nem lehet a végtelenségig halogatni.

— Azt mondtam, átgondolom — válaszolta Nóra kimerülten.

— De ugyan min kell még gondolkodni? — tört ki Petra. — Neked két lakásod van, mi meg a gyerekkel egyetlen szobában szorongunk! Egyáltalán felfogod, milyen így élni?

Nóra csendben ránézett a sógornőjére. Petra három éve nem dolgozott; a volt férje által fizetett tartásdíjból és Erika állandó segítségéből tartotta fenn magát.

— Petra, senki sem kényszerít arra, hogy így maradj — mondta Nóra nyugodtan, bár belül már forrt. — Elmehetnél dolgozni, és akkor bérelhetnél egy nagyobb lakást.

— Vagyis szerinted én gürcöljek, miközben nálad ott áll egy lakás, amit nem is használsz? — csattant fel Petra, egyre hangosabban.

— Az nem egy gazdátlan, üres ingatlan — felelte Nóra keményebben. — Az az én örökségem.

— Amit a véletlen pottyantott az öledbe! — vágta rá Petra sértetten.

Erika gyorsan a lánya vállára tette a kezét, mintha csitítani akarná, aztán máris Nóra felé fordult.

— Nóra, drágám, most már a férjed családjára is gondolnod kell. Ez nem csak a te szerencséd. Ez mindannyiunk lehetősége, érted? Egy család akkor család, ha összefog.

Nóra Gáborra emelte a tekintetét. A férje a tányérját nézte, mintha a pite morzsái hirtelen rendkívül érdekesek lettek volna. Egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs mellé állni.

— Gábor, te mit gondolsz erről? — kérdezte Nóra egyenesen.

A férfi végre felnézett. A pillantásában nem együttérzés volt, hanem türelmetlen bosszúság.

— Anyának igaza van, Nóra. A család az első. Őszintén szólva nem értem, miért kapaszkodsz ebbe ennyire.

Nórában ekkor valami végleg megrepedt. Az ember, akihez szerelemből ment hozzá, akivel hat évet építettek közös életként, most még csak szükségét sem érezte annak, hogy megvédje őt.

— A lakás ügyében én hozom meg a döntést — szólalt meg Nóra lassan, és közben felállt az asztaltól. — Erről nincs további vita.

— Ülj vissza! — csattant fel Gábor olyan hirtelenséggel, hogy a szék is megcsikordult mögötte. — Elegem van abból, hogy úgy viselkedsz, mintha te irányítanál itt mindent!

Nóra mozdulatlanná dermedt. Nem a szavak ütötték meg leginkább, hanem a hang. Gábor még soha nem beszélt vele így, ilyen nyers, parancsoló dühvel.

— Ha az a lakás hozzád került, az az egész család lehetősége — vágta oda a férfi, és fenyegetően közelebb lépett hozzá. — Úgyhogy jobb lesz, ha elhallgatsz, és végre alkalmazkodsz ahhoz, amit mi mondunk!