„Úgyhogy jobb, ha hallgatsz, és ahhoz igazodsz, amit mi mondunk!” — vágta az arcomba
Ez igazságtalan, felkavaró és fájdalmas pillanat volt.
— Ha már a te öledbe hullott az a lakás, az a mi családunk szerencséje is! Úgyhogy jobb, ha hallgatsz, és ahhoz igazodsz, amit mi mondunk! — vágta az arcomba.
Nóra a konyhaasztalnál ült, előtte szétterítve a közjegyzőtől elhozott iratokkal. A lakást András bácsi hagyta rá: két szoba, rendezett ház, kellemes környék. Nóra soha nem hitte volna, hogy egyszer ilyen örökséghez jut, főleg úgy, hogy az utóbbi években már csak ritkán beszéltek a nagybátyjával.
— Nóra, te még ébren vagy? — lépett be Gábor a konyhába, álmosan nyújtózkodva, miután végre kikapcsolta a tévét.
— Átnézem a papírokat — válaszolta Nóra anélkül, hogy felnézett volna.
Gábor odahajolt hozzá, és a válla fölött belekukkantott a dokumentumokba. Nóra azonnal észrevette, hogyan változik meg a férje arca: a tekintetében valami mohó, szinte ragadozó fény villant.
— Na, ez aztán mázli! — csapott le a gondolatra Gábor. — Akkor most már két lakásunk van!
Nórát kellemetlenül érintette ez a „miénk”. A lakást kizárólag ő örökölte, mégsem kezdett vitatkozni. Túl kimerült volt a munkanap után.
Másnap, amikor éppen csak hazaért, már csengettek is. Az ajtó előtt Erika állt, az anyósa, kezében tortával és egy üveg pezsgővel.
— Nóra, kedvesem! — borult a nyakába szokatlan lelkesedéssel. — Gábor elmondta, mi történt. Micsoda öröm ez mindannyiunknak!
Nóra gyomra összerándult ettől a hirtelen jött kedvességtől. Hat év házasság alatt Erika alig nevezte őt így, többnyire csak utasítgatta vagy szárazon odavetett neki valamit.
— Jöjjön be, Erika — húzódott félre Nóra, hogy beengedje.
Alighogy leültek teázni, Erika máris rátért arra, amiért valójában érkezett.
— Tudod, gondolkodtam egy kicsit… Petra és Márk nagyon szűkösen vannak abban az egyszobás lakásban. A gyerek nő, nemsokára iskolás lesz, és szegénynek még egy saját kis sarka sincs. Mi lenne, ha megengednéd nekik, hogy beköltözzenek abba az örökölt lakásba?
Nóra lassan letette a csészéjét az alátétre.
— Erika, még nem határoztam el, mi legyen vele. Az is lehet, hogy bérbe adom.
Az anyósa arca azonnal megkeményedett.
— Idegeneknek adnád ki, miközben a saját családodnak szüksége volna rá? Nóra, hát egy család vagyunk!
Ekkor érkezett haza Gábor. Elég volt egy pillantást vetnie rájuk, máris megértette, miről beszélnek, és szó nélkül leült az anyja mellé.
— Anyának igaza van — mondta határozottan. — Miért lakjanak ott vadidegenek, ha Petra is beköltözhetne? Nekünk az a pluszpénz nem életbevágó. Te amúgy is rendesen keresel.
Nóra érezte, ahogy egyre szorosabbra húzódik benne a feszültség. A férje, aki újabb elbocsátása óta már fél éve nem dolgozott, most arról magyarázott neki, hogy nincs szükségük pénzre.
— Térjünk vissza erre máskor — igyekezett Nóra higgadtan lezárni a beszélgetést. — Nem akarok hirtelen dönteni. Át kell gondolnom.
Erikának azonban esze ágában sem volt hátralépni. Az elkövetkező hetek lassan olyanok lettek, mintha Nórát minden oldalról ostrom alá vették volna. Az anyósa naponta akár többször is telefonált, Petra pedig rendre „épp arra járt”, és beugrott hozzájuk, miközben újra meg újra elpanaszolta, mennyire elviselhetetlenül kicsi a lakásuk. Még az ötéves Márkot is bevonták ebbe a nyomásgyakorlásba: a kisfiú szomorú tekintettel kérdezgette Nóra nénit, neki miért nem lehet külön szobája, amikor más gyerekeknek van.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz