Apám éppen újabb adag pörköltet kanalazott a tányérjára.

– Ha már ennyit készült ez a vacsora, kár volna hagyni, hogy teljesen kihűljön – jegyezte meg.

A feszültség persze nem párolgott el egyik pillanatról a másikra, de mindannyiunk arcán megjelent egy halvány mosoly.

Erzsébet alig nyúlt az ételhez. Gábor szótlan maradt, anyám pedig később szó nélkül mellém állt a konyhában, és segített elpakolni.

Kilenc óra körül a szüleim készülődni kezdtek. Apám ekkor intett Gábornak, hogy menjen vele ki a teraszra.

Az üvegajtón át láttam őket. Apám a korlátnak támaszkodott, Gábor pedig zsebre tett kézzel hallgatta.

Később a férjem elmesélte, mit mondott neki.

– Figyelj, fiam, én nem akarok ideköltözni. Szeretem a saját lakásomat, a szomszéddal vívott sakkpartikat, és még azt is, hogy reggelente anyáddal azon tudunk összeveszni, melyikünk főzzön kávét. De ha egyszer eljön az idő, amikor segítségre lesz szükségünk, előbb meg fogjuk kérdezni a gyerekeinket.

– Nem fogunk a hátatok mögött méricskélni, falakat nézegetni, terveket szövögetni. És ha valamire azt mondjátok, hogy nem, attól még ugyanúgy a gyerekeink maradtok.

Gábor később bevallotta, hogy ez a pár egyszerű mondat sokkal mélyebben eltalálta, mint az egész korábbi veszekedés.

Másnap délelőtt megcsörrent a telefonom. Erzsébet hívott.

Őszintén szólva arra készültem, hogy magyarázni kezdi majd a bizonyítványát, mentegetőzik, vagy megpróbálja újra a saját oldalára fordítani a történteket.

Nem ez történt.

– Lilla – szólalt meg halkan –, szeretnék bocsánatot kérni apukádtól és anyukádtól. Nem telefonon. Személyesen.

Egy pillanatig nem is tudtam, mit feleljek.

– Ezt velük kell megbeszélnie – mondtam végül.

– Tudom. És… tőled is bocsánatot kérek. Olyasmiket mondtam, amikről nem volt biztos tudásom. Nem lett volna jogom hozzá.

Nem vágtam rá, hogy nincs semmi gond.

Mert volt gond.

Nagy is.

De annyit mondtam neki, hogy értékelem, hogy ezt kimondta.

Az ezt követő hetekben nem egyik napról a másikra, hanem lassan, apró lépésekkel kezdett rendeződni minden.

Gáborral leültünk, és alaposan átbeszéltük, mi az, amit többé nem engedhetünk meg magunknak. Abban maradtunk, hogy egyikünk sem zárhatja ki a másik szüleit vagy családját az életünkből pusztán egy indulatos vita, félreértés vagy valaki más állítása alapján. Ha valaki valóban átlép egy határt, arról közösen döntünk, nem dühből, nem sértettségből, hanem együtt. Azt is egyértelművé tettük, hogy a házunkba senki sem költözhet be úgy, hogy abba mindketten ne egyeznénk bele.

A melléképület kérdését is elővettük újra, ezúttal nyugodtabban.

Apám átnézte alaposabban, és kiderült, hogy a villanyvezetékek állapota nem tűr sok halasztást, a falak pedig több helyen nedvesednek. Hívtunk egy környékbeli szakembert is, aki adott egy részletes árajánlatot. Végül arra jutottunk, hogy nem ugrunk bele egyszerre az egész felújításba. Nem akartunk újabb kölcsönt a nyakunkba venni, ezért a munkákat több ütemre osztottuk.

Gábor két szombatját is arra szánta, hogy segítsen apámnak kipakolni a régi műhelyből. Régi szerszámok, rozsdás vasak, dobozokba gyömöszölt kacatok kerültek elő, olyan holmik, amelyekről már senki sem tudta, miért tettük el őket valaha.