Az egyik délutánon éppen a fal mellől bontották le a rozoga, rozsdamarta polcokat, amikor Erzsébet megjelent a ház előtt.

Egy papírzacskót szorongatott. Pogácsát hozott.

A kapunál megállt, mintha nem lenne biztos benne, szabad-e belépnie.

Én láttam meg elsőként.

– Erzsébet néni, jöjjön be nyugodtan.

Óvatosan lépett az udvarra. Nem szólt rögtön, csak végignézett a melléképületen, a nyitott ajtón, a poros padlón, a kibontott vezetékeken.

– Egész kedves kis hely lehet majd belőle – jegyezte meg végül.

– Én is ebben bízom – feleltem.

Egy ideig a pogácsás zacskót igazgatta a kezében, aztán rám nézett.

– Lilla, kérdezhetek valamit? Ha elkészül… néha benézhetek majd? Csak hogy lássam, min dolgozol?

– Persze – mondtam.

Gyorsan hozzátette:

– Nem azért, hogy beleszóljak.

Ezen már elmosolyodtam.

– Úgy szívesen.

Három hónap múlva a kis műhely végre elkészült. A falakat világosra festettük, a bútorok nagy részét használtan szereztük be, anyám régi varrógépasztala pedig mintha mindig is oda lett volna szánva: pontosan beillett az ablak alá.

Az első reggelen, amikor már tényleg ott ültem le dolgozni, Gábor egy cserepes növénnyel állított be.

– Arra gondoltam, az ablakpárkány nem maradhat üresen – mondta kissé zavartan.

Letette a növényt, aztán nem ment ki rögtön. Megállt az ajtófélfánál, és körülnézett.

– Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte.

– Min?

– Amikor anyám azt mondta, hogy a szüleid be akarnak költözni hozzánk, én igazából nem is rájuk haragudtam. Inkább attól ijedtem meg, hogy elveszítjük azt a nyugalmat, amit itt felépítettünk. Csakhogy végül én voltam az, aki ezt a nyugalmat szétverte.

Közelebb lépett.

– Azóta ez sokszor eszembe jutott.

– Nekem is – vallottam be.

– És most már azt is kezdem megérteni, hogy attól még nem vagyok rossz fia anyámnak, ha nem én oldok meg helyette mindent.

Nem mondtam semmi nagyot. Csak átöleltem.

Nem azért, mert egy csapásra eltűnt volna minden sérelem.

Hanem mert először éreztem azt, hogy valóban felfogta, mi történt közöttünk.

Erzsébet végül nem költözött hozzánk. Beiratkozott egy helyi nyugdíjasklubba, ahol először csak heti egy programon vett részt, később már szinte várta ezeket az alkalmakat. Néhány hónap múlva lelkesen mesélte, hogy egy régi ismerősével kirándulást terveznek Visegrádra. Gábor továbbra is segített neki, rendbe hozták a lakását is, de már nem úgy, hogy anyósa bármikor rátelefonált és azonnal ugrania kellett. Előre megbeszélték, mikor megy át hozzá.

A legváratlanabb fordulat azonban karácsony előtt történt.

Erzsébet felhívta anyámat, és meghívta egy közös süteménysütős délutánra.

Amikor ezt megtudtam, először azt hittem, rosszul hallottam.

De anyám valóban elment hozzá.

Két óra múlva üzenetet kaptam tőle. Egy fénykép volt benne: ketten álltak a konyhában, lisztes kötényben, előttük egy tepsi frissen sült diós kifli.

A kép alatt mindössze ennyi állt:

„Azt hiszem, idén elég lesz egyféle karácsonyi süti is.”

Szenteste mindkét család nálunk ült vacsorához. A gyerekek a fa alatt bontogatták az ajándékokat, apám és Gábor a nappaliban beszélgettek valamiről, Erzsébet pedig anyámmal vitatta meg nagy komolyan, mennyi cukor az ideális a mákos bejglibe.