Anyám megmozdult a széken, és előrehajolt.

– Erzsébet, mi nem készültünk ideköltözni.

– Már értem – suttogta anyósom.

– De te nem minket kérdeztél meg – folytatta anyám nyugodtan. – Hanem felhívtad a fiadat, és elérted, hogy összevesszen a feleségével.

Erzsébet lesütötte a szemét.

Azt hittem, itt véget ér a magyarázkodás, és lassan elcsendesedik minden.

Gábor azonban ekkor olyat mondott, amitől ismét megállt a levegő a szobában.

– Anya, te nagyon is jól tudod, miért félek attól, hogy bárki beköltözzön hozzánk.

Erzsébet lassan felemelte a fejét.

– Gábor…

– Nem. Most hagyd, hogy én mondjam végig.

A férjem visszaereszkedett a székére. Tenyerét végighúzta az arcán, mintha így próbálná összeszedni magát.

– Amikor apa meghalt, majdnem fél éven át minden egyes nap hívtál valamivel. Egyszer a bojlerrel volt baj, máskor a redőny akadt el, aztán a tévé nem működött, utána meg valami csöpögött. Én munka után rohantam hozzád. Lilla közben egyedül vitte a gyerekeket, dolgozott, főzött, mosott, intézte az egész házat. Amikor egyszer azt mondtam, keresünk neked valakit, aki segít a javításokban, mert én ezt így nem bírom, három hétig nem szóltál hozzám.

Erzsébet halkan közbevágott.

– Gyászoltam.

– Tudom – mondta Gábor. – És én segíteni akartam. De te minden más megoldást elutasítottál. Neked csak az volt elfogadható, ha én ugrom.

A hangja a mondat végére megbicsaklott.

– Amikor most azt mondtad, hogy Lilla szülei ide akarnak költözni, ugyanaz az érzés tört rám. Hogy soha nem lesz külön életünk. Hogy mindig valaki más igényeihez kell igazodnunk. És ahelyett, hogy leültem volna beszélni a feleségemmel, egyszerűen megtiltottam neki valamit.

Felém fordult.

– Sajnálom, Lilla.

Nem tudtam azonnal felelni.

Aznap este sok minden a helyére került bennem, de ettől még a tegnapi jelenet emléke nem lett kevésbé fájó.

– Engem nem csak az sértett, hogy hittél anyádnak – mondtam végül. – Hanem az, hogy egyetlen perc alatt eldöntötted helyettem, ki léphet be az otthonomba. És közben meg sem próbáltad kideríteni, mi történik valójában.

Gábor lehajtotta a fejét, aztán bólintott.

– Igazad van.

Ekkor Erzsébet váratlanul megszólalt.

– Én pedig azt hittem, ha egyszer a te szüleid közelebb kerülnek hozzátok, nekem már végképp nem marad hely az életetekben.

Anyám hangja lágy volt, mégis határozott.

– Erzsébet, a gyerekeink életében nem kell egymással versenyeznünk. Az unokák szeretete nem lesz kevesebb attól, hogy két nagymamájuk van.

Anyósom sírni kezdett.

Nem látványosan, nem hangos zokogással. Csak ült az asztal mellett, a tányérja előtt, és idegesen gyűrögette az ölében tartott szalvétát.

Andrea közben csendben összerendezte a papírjait.

– Úgy érzem, én most már jobb, ha megyek.

Kikísértem az előszobába. Már a kabátját vette, amikor halkan hozzám fordult.

– Tudja, Lilla, amikor Erzsébet asszony annak idején először jelentkezett nálam, nagyon magányos ember benyomását keltette. Csakhogy aki nem meri kimondani, mire vágyik, az néha mások életének irányításával próbálja pótolni ezt.

Miután Andrea elment, visszatértem az étkezőbe.