Gábor szinte kihúzta magát a székben.

– Tessék?

– Azt mondta, idősebb korára szeretne közelebb kerülni a családhoz.

– Erről nekem soha egyetlen szót sem szólt! – fordult az anyja felé.

Erzsébet nem válaszolt azonnal.

Végül csak zavartan lesimította a blúza elejét.

– Én csak meg akartam tudni, mi lehetséges – mondta halkan.

Andrea aprót biccentett.

– Pontosan. Akkor semmilyen kivitelezés nem indult el. Én mindössze egy előzetes koncepciót rajzoltam fel, hogy lássuk, egyáltalán milyen irányok jöhetnek szóba. A dolog aztán nem folytatódott. A 14/B pedig nem hivatalos cím vagy helyrajzi szám, hanem az én saját belső jelölésem volt az iratok között.

A szobára hosszú, nehéz hallgatás ereszkedett.

– Egy pillanat – szólalt meg végül apám. – Jól értem, hogy Erzsébet magának akarta lakhatóvá tenni azt a régi műhelyt?

– Abban az időben ez volt az elképzelése – felelte Andrea óvatosan.

Gábor lassan az anyja felé fordult.

– Te öt évvel ezelőtt azt tervezted, hogy a mi telkünkre költözöl?

– Nem költözni akartam! – vágta rá Erzsébet. – Csak utánajártam, hogy egyáltalán megoldható volna-e.

– Úgy, hogy nekünk erről fogalmunk sem volt?

Erzsébet ajka megmozdult, de nem jött ki hang a torkán.

– Akkor miért állítottad azt, hogy Lilla szülei készülnek ugyanerre? – kérdezte Gábor.

Anyósom arca keményre zárult.

– Mert láttam, ahogy ott nézelődnek az épület körül! Láttam azt a mérőszalagot is! És tudom, az ilyen dolgok milyen ártatlanul indulnak!

– Azért tudod, mert egyszer már te magad is végiggondoltad? – szólaltam meg csendesen.

Erzsébet rám emelte a tekintetét, de nem válaszolt.

Andrea ekkor előhúzott még egy lapot a mappából.

– Van még valami, amit talán nem árt tisztázni. Amikor Lilla felhívott, elővettem a régi anyagokat, hogy pontosan fel tudjam idézni, mi történt akkor. Közben rábukkantam egy későbbi üzenetre is, amelyet Erzsébet asszony küldött nekem.

Erzsébet hirtelen felé lépett.

– Azt ne olvassa fel!

Most először remegett meg igazán a hangja. Nem düh volt benne, hanem félelem.

Gábor felállt a székéből.

– Anya. Mi állt abban az üzenetben?

Andrea rám pillantott, mintha tőlem várna jóváhagyást. Bólintottam.

– Három évvel ezelőtt Erzsébet asszony újra megkeresett. Azt írta, hogy a férje halála óta nagyon nehezen viseli az egyedüllétet, de nem akarja arra kérni a fiát, hogy vegye magához. Arra kért, nézzek körül, tudok-e kisebb lakásokról a közelükben.

Gábor arca elsápadt, mintha egy pillanat alatt minden harag kiszökött volna belőle.

Az apja négy éve halt meg, hirtelen szívrohamban. Erzsébet azóta egyedül élt Törökbálinton. Sokszor panaszkodott, hogy a lakás túl nagy és túl csendes lett, de amikor felvetettük, hogy gyakrabban átmegyünk hozzá hétvégén, többnyire elhárította. Azt mondta, boldogul, nem kell körülötte ugrálni.

– Miért nem mondtad ezt el nekem? – kérdezte Gábor.

– Mert nem akartam a nyakadba szakadni.

– Akkor miért csináltál úgy, mintha Lilla szülei fenyegetnének minket?

Erzsébet szemében könny csillant.

– Mert amikor megláttam az apját a mérőszalaggal, azt hittem, nekik megengednétek azt, amit nekem még csak fel sem ajánlottatok.