Gábor emiatt nem egyszer morgolódott.

Éppen ezért jutott eszembe, hogy a régi műhelyből kialakíthatnék magamnak egy apró varrószobát.

Nem új ötlet volt. Korábban már szóba hoztam, de ő minden alkalommal azzal hárította el, hogy majd később beszéljünk róla.

– Apát azért kértem meg, hogy nézze át a vezetékeket, és mondjon véleményt arról, megoldható-e ott valamilyen fűtés – magyaráztam. – Nem akartam szakemberre költeni addig, amíg azt sem tudjuk, egyáltalán érdemes-e belefogni.

– És ezt miért nem velem beszélted meg?

– Kedden este próbáltam elkezdeni. Akkor azt mondtad, most nincs erőd az én munkámmal foglalkozni.

Gábor félrenézett.

Ekkor Erzsébet hirtelen közbeszólt.

– Jó, de attól még az édesanyád bútorok átviteléről beszélt!

Anyám meglepetten kapta fel a fejét.

– Én?

– Hallottam a kerítés mellett.

– Azt mondtam, hogy odaadom Lillának a régi varrógépasztalomat, mert nekem már csak útban van.

Néhány másodpercig síri csend ült az asztalra.

Erzsébet a szalvétáját kezdte igazgatni.

– Lehetséges, hogy nem jól értettem.

– Három képet küldtél a fiadnak – fordultam hozzá. – Az egyik egy alaprajz volt.

Erzsébet arca egy árnyalattal fakóbb lett.

– Milyen alaprajzról beszélsz?

Elővettem a telefonomat, megnyitottam a képet, és letettem a készüléket az asztal közepére.

– Erről.

Erzsébet rápillantott.

– Fogalmam sincs, mi ez.

– Pedig te küldted át Gábornak.

– Egy ismerősömtől kaptam. Úgy gondoltam, köze lehet a helyzethez.

– Érdekes – mondtam. – Mert tegnap utánanéztem annak a 14/B jelzésnek.

Gábor rám szegezte a tekintetét.

– Miért?

– Mert ugyanez a jelzés szerepelt azon a dosszién is, amelyet az édesanyád három hete hozott át.

Erzsébet felpattant a székről.

– Ez már nevetséges. Ha azért hívtál ide, hogy vallass…

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

– Még várunk valakit – mondtam.

Kimentem az előszobába.

Az ajtóban egy ötvenes évei végén járó asszony állt. Sötétzöld kabát volt rajta, a kezében fekete irattartót tartott.

– Jó estét. Fekete Andrea vagyok.

Bevezettem az ebédlőbe.

Amikor Erzsébet meglátta, olyan erősen markolta meg a szék támláját, mintha hirtelen megszédült volna.

– Maga? – suttogta.

– Jó estét, Erzsébet – felelte a nő. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy néhány dolgot végre tisztázzunk.

Gábor értetlenül kapkodta a pillantását közöttük.

– Ki ez az asszony?

Andrea nem ült le azonnal.

– Huszonhárom éven át dolgoztam Érden, először az egyik önkormányzati intézménynél gazdasági ügyintézőként, később pedig egy ingatlankezelő cégnél. Az édesanyját régebb óta ismerem. Néhány évvel ezelőtt segítettem neki egy családi ingatlannal kapcsolatos ügyben.

– Miféle ingatlannal kapcsolatos ügyben? – kérdezte Gábor.

Erzsébet sietve közbevágott.

– Ennek semmi köze hozzájuk!

– De igen, van – mondta Andrea nyugodtan. – Úgy tűnik ugyanis, hogy valaki félreértette azokat az iratokat, amelyeket annak idején előkészítettem.

Kinyitotta a fekete mappát.

Odabent másolatok sorakoztak: dátumokkal ellátott papírok, vázlatok, levelezések, jegyzetek.

– Öt évvel ezelőtt Erzsébet asszony azzal keresett meg, hogy szeretné megtudni, kialakítható-e külön lakrész a fia telkén álló melléképületből.