Épp azt az időszakát élte, amikor három ételnél többet semmilyen körülmények között nem volt hajlandó elfogadni.

Gábor fél hat tájban ért haza.

Amint meglátta a szépen megterített asztalt, megtorpant az ebédlő küszöbén.

– Jön valaki hozzánk?

– Igen.

– Kicsoda?

– A szüleim. Az édesanyád. És még egy ember.

Arra számítottam, hogy azonnal felemeli a hangját. Ehelyett olyan halkan beszélt, hogy szinte ki kellett találnom a szavait.

– Tegnap egyértelműen közöltem, hogy nem akarom őket itt látni.

– Tudom. Hallottam.

– Akkor ezt mégis minek nevezzem?

– Egy vacsorának. Olyannak, ahol végre mindenki elmondhatja, ő hogyan látja a dolgokat.

– Lilla, ez a ház az enyém is!

– Pontosan. A kettőnké. Éppen ezért egyikünk sem dönthet róla egyedül, a másik feje fölött.

Gábor hitetlenkedve ingatta a fejét.

– El sem tudod képzelni, milyen kellemetlen helyzetbe hozol.

– Akkor mondd el. Hallgatlak.

– Nem most fogom ezt elkezdeni.

– Rendben. Hatkor mindannyian itt leszünk, akkor elkezdhetjük közösen.

Az első csengetés pontosan hatkor hallatszott.

A szüleim álltak az ajtó előtt.

Anyám egy doboz saját sütésű almás pitét szorongatott, apám pedig egy vászonszatyrot hozott magával. Elég volt Gábor arcára pillantania, máris megérezte, hogy valami nincs rendben.

– Rosszkor érkeztünk? – kérdezte óvatosan.

– Nem, apa. Gyertek csak be.

Nagyjából tíz perccel később Erzsébet is megjelent. Világoskék blúzt viselt, a haja gondosan be volt állítva, a kezében pedig egy üveg meggybefőttet tartott. Amikor azonban meglátta a szüleimet az asztalnál, az arckifejezése azonnal megmerevedett.

– Gábor, beszélhetnénk négyszemközt egy pillanatra?

– Most nem – feleltem helyette. – Mindjárt leülünk vacsorázni.

Erzsébet rosszalló pillantást vetett rám.

A gyerekek ekkor már a nappaliban játszottak. Odahívtam Dórát, és megkértem, vigye fel Márkot az emeletre, mert a felnőtteknek fontos dolguk van. Dóra kérdő tekintettel nézett rám, de végül engedelmesen kézen fogta az öccsét, és felmentek.

Az asztalnál senki sem kezdett enni.

– Talán kezdjük ott – szólaltam meg –, hogy Gábor meg van győződve róla: a szüleim titokban azt tervezik, hogy hozzánk költöznek.

Apám először azt hitte, tréfálok.

– Hozzátok? Ugyan miért tennénk ilyet?

– Pontosan ezt szeretném én is megtudni – vágott közbe Gábor.

Anyám lassan letette a villáját.

– Nekünk eszünk ágában sincs elköltözni Fehérvárról. Ott van mindenünk. Az orvosunk, a barátaink, a szomszédok, az egész megszokott életünk. Miből gondoltátok ezt?

– Méregettétek a műhelyt – mondta Gábor.

Apám komótosan felé fordult.

– Igen. Azért, mert Lilla megkért, nézzem meg, mennyibe kerülne normálisan leszigetelni.

– Minek?

– Mert ott szeretnék dolgozni – mondtam.

Gábor úgy bámult rám, mintha most hallaná először.

Három hónappal korábban megszűnt a részmunkaidős állásom egy budaörsi lakberendezési vállalkozásnál. Azóta itthon vállaltam kisebb varrásokat: függönyöket igazítottam méretre, díszpárnákat készítettem, huzatokat javítottam. A munkák szépen szaporodtak, csakhogy a nappaliban már folyton anyagok, cérnák és félkész darabok hevertek.