– Ezt is Erzsébet mondta neked?

– Ne próbáld rákenni!

– Nem kenek rá semmit. Csak azt kérdezem, mielőtt a saját apósodat kitiltottad a házunkból, eszedbe jutott-e egyáltalán engem megkérdezni.

Gábor nem felelt rögtön.

Ehelyett elővette a telefonját, megnyitott rajta néhány képet, és szinte az arcom elé tolta.

Az első fotón apám állt a műhely ajtajánál, kezében mérőszalaggal. A másodikon anyám beszélgetett velem az udvaron. A harmadikon egy kockás papírlap látszott, rajta hevenyészett alaprajzzal.

– Szerinted ez micsoda? – kérdezte.

A képek közül kettőt nyilvánvalóan az anyósom készített a kerítés mellől.

A harmadikat azonban nem értettem.

Azt a papírt korábban nem láttam.

– Ez az alaprajz honnan került elő?

– Anyámtól.

– És hozzá hogyan jutott?

– Tényleg ez érdekel most a legjobban? Nem az, hogy a szüleid a hátunk mögött költözést szerveznek?

Nem válaszoltam a kérdésére.

Mert közben valami feltűnt a fényképen.

A lap jobb felső sarkában apró, kék tollal írt jelölés állt: 14/B.

Ugyanezt a számot láttam azon a régi iratgyűjtőn is, amelyet három héttel korábban Erzsébet hozott át hozzánk, amikor négyszemközt akart beszélni a fiával.

Akkor azt állították, biztosítási dokumentumok vannak benne.

Aznap este tíz óra tájban Gábor felment az emeletre. Én még hosszú ideig lent maradtam a konyhában, a kihűlt krumpli és a mosogató mellett.

Nem azon törtem a fejem, hogyan védjem meg a szüleimet egy hamis vádtól.

Sokkal inkább az járt a gondolataimban, hogy itt valami nagyobb és sokkal alattomosabb dolog körvonalazódik.

Másnap reggel, miután Gábor elindult dolgozni, felhívtam anyámat.

– Anya, holnap este szabadok vagytok?

– Persze, kislányom. Miért kérdezed?

– Szeretném, ha eljönnétek vacsorára.

– Gábor is otthon lesz?

– Igen.

Anyám néhány másodpercig nem szólt.

– Történt valami?

– Igen. De azt akarom, hogy előbb mindenki ugyanahhoz az asztalhoz üljön le.

Miután letettem, tárcsáztam az anyósomat is.

– Erzsébet néni, holnap este hatra családi vacsorát szervezek. Szeretném, ha ön is itt lenne.

– Miféle alkalom ez?

– A melléképületről kell beszélnünk.

A vonal túlsó végén hirtelen csend lett.

– Mit mondott neked Gábor?

– Egyelőre csak annyit, hogy a szüleim állítólag ide akarnak költözni.

– Én csak figyelmeztettem a fiamat – mondta óvatosan.

– Akkor még fontosabb, hogy eljöjjön. Mindenki ott lesz, akit ez érint.

– Józsefék is?

– Igen, ők is.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez bölcs ötlet.

– Én pedig most először azt szeretném, ha senki nem mások nevében beszélne.

Erzsébet végül kelletlenül ugyan, de igent mondott.

Azt viszont nem árultam el neki, hogy rajta kívül még valakit meghívtam arra a vacsorára.

Egy nőt, akinek a nevét teljesen véletlenül vettem észre egy régi irat alján.

Amikor telefonon elmondtam neki, miről lenne szó, mindössze egyetlen kérdést tett fel:

– Erzsébet asszony is jelen lesz?

– Igen.

Hosszú hallgatás következett.

– Akkor ott leszek. De kérem, egyelőre ne mondja el neki, hogy beszéltünk.

Másnap délután nekiláttam a készülődésnek. Sertéspörköltet főztem nokedlivel, mert apámnak az volt az egyik kedvence, hozzá uborkasalátát kevertem. A gyerekeknek külön rántott sajtot sütöttem, mivel a tízéves Dóra ki nem állhatta a pörköltet, a hétéves Márknál pedig még nehezebb volt a helyzet.