„Ha holnap akár az apádat, akár az anyádat meglátom a kapunk előtt, be nem teszik ide a lábukat” Gábor dühösen ultimátumot adott, Lilla döbbenten állt a konyhában
Ez a kegyetlen tiltás mélyen igazságtalan.
– Ha holnap akár az apádat, akár az anyádat meglátom a kapunk előtt, be nem teszik ide a lábukat. Ezt most nem dühből mondom, Lilla, hanem teljesen komolyan.
A férjem olyan indulattal vágta a mobilját a konyhapultra, hogy a mellette lévő pohárban megremegett a víz, és egy kevés ki is csapódott belőle.
A másnapi ebédhez pucoltam éppen a krumplit. A kés megmerevedett az ujjaim között.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondtam. A szüleid nem járnak többé hozzánk. Elegem lett abból, hogy minden ügyünkbe beleütik az orrukat.
Gábor arca lángolt, a hangja pedig annyira szokatlanul kemény volt, hogy néhány másodpercig csak bámultam rá. Tizenkét éve voltunk együtt, kilenc éve házasként. Volt már köztünk vita pénzről, a gyerekek neveléséről, a házfelújításról, sőt még azon is összevesztünk egyszer, melyikünk felejtette el befizetni a szemétdíjat. De olyat addig soha nem hallottam tőle, hogy bármit megtiltson nekem vagy a családomnak.
– Mibe szóltak bele szerinted? – kérdeztem lassan.
– Ne tégy úgy, mintha fogalmad sem lenne róla. Anyám mindent elmesélt.
Erre a mondatra összerándult bennem valami.
Az anyósa, Erzsébet, alig húsz perccel korábban telefonált neki. Gábor a csörgés után kiment a teraszra, ott vette fel. Az üvegajtón át láttam, ahogy eleinte némán figyel, aztán idegesen járkálni kezd, a végén pedig ökölbe szorul a keze.
A beszélgetésből egyetlen szót sem hallottam.
– Pontosan mit mesélt neked az anyád?
– Azt, hogy az apád tegnap megint itt volt, amíg én dolgoztam. A melléképület körül nézelődött, mért, fotózott, és arról magyarázott, miként lehetne lakhatóvá alakítani. Anyád pedig állítólag már azt latolgatta, melyik bútorukat hová lehetne betenni.
Letettem a kést a deszkára.
– És ebből mire következtettél?
– Hogyhogy mire? Lilla, én nem fogom tétlenül nézni, hogy a szüleid egyszer csak beköltözzenek hozzánk!
Annyira váratlanul csattant fel, hogy első pillanatban majdnem elnevettem magam. Csakhogy a szemében nyoma sem volt tréfának.
A szüleim Székesfehérváron laktak, egy régi társasház harmadik emeletén. Apám, József, nyugdíjas villanyszerelő volt, anyám, Katalin, korábban óvodában dolgozott. Mindketten már a hatvanas éveik vége felé jártak. Nem éltek fényűzően, de a lakásuk tiszta és rendezett volt, senkinek nem tartoztak, és soha, egyetlenegyszer sem hozták szóba, hogy nálunk szeretnének élni.
Mi Érden laktunk, egy nyolcvanas években épült családi házban, amelyet hét évvel azelőtt vettünk. A kert végében állt egy öreg, huszonnyolc négyzetméteres melléképület; valaha az előző tulajdonos asztalosműhelye működött benne.
Az igaz volt, hogy apám előző nap nálunk járt.
Az is igaz volt, hogy lefényképezte azt az épületet.
Csakhogy ennek egészen más oka volt, mint amit Gábor most a fejemhez vágott.
– Gábor, apa azért nézte meg azt a műhelyt, mert…
– Nem érdekel! – szakított félbe. – Tudom én, hogy mennek ezek a dolgok. Először csak felmérik a helyet, aztán bevisznek egy ágyat, végül kijelentik, hogy idős embereket nem lehet magukra hagyni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz