— Ez… ez azért teljesen más — motyogta végül bizonytalanul.

— Miben más? — kérdezte Nóra nyugodtan. — Nem te mondogattad mindig, hogy a családtagok között nincs szükség formaságokra? Hogy a rokonoknak segíteniük kell egymást? Hogy csúf dolog a zsugoriság?

— De egy autó… az mégiscsak nagy érték…

— Az én laptopom talán filléres holmi volt? Ráadásul azon személyes irataim, munkáim, fényképeim voltak. Olyasmik, amelyek nekem többet értek bármilyen autónál.

— De Lilla véletlenül…

— Gábor is véletlenül megkarcolhatja a kocsidat. Vagy belekeveredhet egy balesetbe. Esetleg ellophatják tőle. Tudod, minden megtörténhet.

Márk arca egy pillanat alatt elsápadt.

— Nóra, kérlek… hívd fel! Mondd neki, hogy hozza vissza!

— Minek? — csodálkozott rá a felesége egészen őszintén. — Hiszen tudom, hogy te biztosan nem tagadnád meg tőle. Minek ennyi fölösleges formaság a családban?

Márk azon az éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludt. Óránként felkelt, az ablakhoz ment, és a parkolót kémlelte, mintha az autója egyszer csak varázsütésre megjelenhetne odalent. Lelki szemei előtt újra meg újra felvillant, ahogy Gábor nekicsapódik vele egy fának, ahogy megállítja a rendőr, vagy ahogy egy idegen udvarban valaki végighúzza az oldalát.

Reggelre úgy nézett ki, mint aki egész éjjel betegágy mellett virrasztott: sápadt volt, gyűrött és teljesen kimerült.

— Nóra, kérlek, legalább telefonálj rá Gáborra — könyörgött rekedten. — Kérd meg, hogy küldjön pár képet a kocsiról. Csak hogy lássam, minden rendben van vele.

— Ugyan miért? — vont vállat Nóra. — Mondtam már, hogy óvatos ember.

— De kérlek! Egyszerűen ideges vagyok miatta!

— Én talán nem voltam az, amikor te az én holmijaimat osztogattad? Amikor Lilla sminkfoltokkal, parfümszaggal, meg ki tudja, még mivel hozta vissza a ruháimat?

Márk csak nézte a feleségét, és akkor végre elkezdte felfogni, mit élhetett át Nóra hónapokon keresztül. A tehetetlenséget, amikor mások rendelkeznek a dolgaiddal a tudtod nélkül. Az aggodalmat, hogy vajon vigyáznak-e rájuk. A dühöt, ami abból fakad, hogy a véleményed senkit sem érdekel.

— Én… én ezt eddig nem értettem — mondta halkan.

— Most már érted?

Márk némán bólintott.

Este Gábor visszahozta az autót. A kocsi sértetlen volt, tisztán csillogott, sőt a tankot is tele töltötte. Csakhogy a hátsó ülésen egy pár idegen kesztyű hevert, az utastérben ismeretlen kölniszag terjengett, a hamutartóban pedig napraforgómag héja maradt.

— Bocsánat — mondta Gábor, miközben átnyújtotta a kulcsot. — Kicsit összeszemeteltem. Amit tudtam, kitakarítottam.

Márk szó nélkül biccentett, aztán körbejárta az autót, és alaposan szemügyre vette. Karcolást nem talált rajta, horpadás sem volt sehol, mégis valami megváltozott. Már nem érezte egészen olyannak, mint korábban. Ült benne valaki más, fogta a kormányát, használta a terét, és ettől kellemetlen, idegen érzés költözött belé.

— Nos? — kérdezte Nóra csendesen. — Most már el tudod képzelni, mit éreztem?

Márk hosszú ideig nem válaszolt. Végül lassan bólintott.

— Igen. Most már értem. Ne haragudj rám.

Attól a naptól kezdve Márk soha többé nem adta oda Nóra egyetlen holmiját sem Lillának a felesége beleegyezése nélkül. Amikor a húga újabb kéréssel telefonált, hogy kölcsönvenne valamit Nóra ruhatárából, Márk mindig ugyanazt felelte:

— Lilla, ezek nem az én dolgaim. Hívd fel Nórát, és kérj tőle engedélyt.

És furcsa módon, amint Lilla valóban kérdezni kezdett, Nóra sokkal szívesebben segített neki. Mert onnantól nem rákényszerített nagylelkűség volt, hanem az ő saját döntése.

A konyhai robotgép pedig végre elfoglalta méltó helyét a szekrényben, Nóra pedig megsütötte azt a bizonyos diós tortát. Márk azt mondta, különösen finom lett. Talán azért, mert ezúttal szeretettel készült.

Néha az embernek bele kell kerülnie a másik helyzetébe ahhoz, hogy megértse az érzéseit. És olykor a leghatásosabb lecke nem magyarázatból áll, hanem saját tapasztalatból. Még akkor is, ha ehhez egy időre más szabályai szerint kell játszani.