— Nyugodj már meg. Lilla rendes lány, nem fog a mappáidban turkálni.

— Nem az a kérdés, hogy rendes-e! Hanem az, hogy ezek az én PRIVÁT dolgaim! Nincs jogod másnak odaadni őket!

Márk azonban addigra visszafordult a képernyő felé, ezzel egyértelművé téve, hogy a vitát a maga részéről lezártnak tekinti.

A laptop csak egy hét múlva került haza. Nóra azonnal megnézte a böngészési előzményeket, és megdermedt: valaki belépett a felhőtárhelyére, és megnyitogatta a fényképeit. Köztük olyan intim képeket is, amelyek a nászútjukon készültek. Az asztalon idegen fájlok jelentek meg, az egyik fontos dokumentuma pedig egyszerűen eltűnt.

Amikor mindezt elmondta Márknak, a férfi csak legyintett.

— Állítsd vissza a kukából. Biztos véletlenül törölte ki.

— Nem az számít, hogy véletlen volt-e! — csattant fel Nóra. — Hanem az, hogy hozzáférést adtál valakinek a személyes adataimhoz!

— Valakinek? Ő a húgom!

— Nekem akkor is idegen ebben az értelemben! És semmi keresnivalója nem volt a fájljaim között!

Márk erre már nem válaszolt. Átment a másik szobába, és maga mögött becsapta az ajtót.

Az utolsó csepp a pohárban a konyhai robotgép lett.

Vasárnap reggel Nóra elhatározta, hogy megsüti Márk kedvenc tortáját: azt a diós, krémes süteményt, amelyet többnyire a születésnapjára készített. Megvette az összes hozzávalót, elővette a nagymamája régi receptjét, és lélekben már ráhangolódott a hosszú, nyugodt sütésre.

Ám amikor kinyitotta a konyhaszekrényt, a polc, ahol a robotgépnek állnia kellett volna, üres volt.

— Márk! — szólt ki a konyhából. — Hol van a robotgép?

— Ja, az? Lillánál — felelte könnyedén. — Tegnap telefonált, hogy valami bonyolultabbat akar főzni Benedeknek. Gondoltam, te úgysem használod túl gyakran.

Nóra a konyha közepén állt, kezében egy zacskó dióval, és érezte, ahogy olyan erejű düh emelkedik fel benne, amilyet korábban még soha nem tapasztalt.

— Márk — mondta Nóra lassan, minden szót külön megnyomva —, tortát akartam sütni. Neked. Kifejezetten neked. És ehhez pontosan arra a gépre lett volna szükségem, hogy ledaráljam a diót.

— Akkor megsütöd holnap. Vagy holnapután — vont vállat Márk. — Lilla nem örökre vitte el.

— Én ma akartam megsütni! — csattant fel Nóra. — Elterveztem, rákészültem, megvettem hozzá mindent!

— És most mi van? Összedőlt a világ? — kérdezte Márk ingerülten. — Aprítsd fel késsel, vagy vegyél darált diót a boltban.

— Nem a dióról van szó! — Nóra az asztalra dobta a zacskót. — Hanem arról, hogy úgy rendelkezel az én dolgaimmal, mintha a tieid lennének! Meg sem kérdezel, engedélyt sem kérsz! Mintha ebben a lakásban nekem egyáltalán nem lenne beleszólásom semmibe!

— Jaj, ne csinálj már belőle színházat! Egy konyhai gépről beszélünk!

— Nem, ez nem „csak” egy gép! — emelte fel a hangját Nóra. — Az az én robotgépem, a saját pénzemből vettem, és a mi konyhánkban van. Neked pedig nincs jogod odaadni bárkinek az én beleegyezésem nélkül!

Márk úgy nézett rá, mintha hirtelen nem ismerné fel a feleségét.

— Te jó ég, Nóra, mi ütött beléd? Ekkora önzés… Tényleg sajnálod a húgomtól?