— Miért kell ezen ennyire felhúznod magad? Lilla megígérte, hogy vigyáz rá.

A ruha három nap múlva került vissza. A szegélyén sárgás folt látszott, talán szósztól, talán valami mástól. Nem volt feltűnő, de ott volt. Márk csak vállat vont.

— Előfordul. Beadod a tisztítóba, és megint olyan lesz, mint új korában.

Nóra számára azonban az a ruha már soha többé nem lett ugyanaz. Akárhányszor ránézett, maga előtt látta Lillát, ahogy Benedekkel táncol benne, ahogy csókolóznak, miközben a szövetre smink, izzadság és mások érintésének nyoma tapad. Többé nem vette fel.

Ezután sorra kezdtek eltűnni a kozmetikumai, sálai, táskái. Mintha Lilla úgy döntött volna, Nóra gardróbja nyilvános kölcsönző, ahonnan bármit el lehet vinni, ami éppen megtetszik. Márk pedig szinte könyvtárosként működött közre, készségesen kiadva minden egyes „kötetet”.

— Figyelj — próbált Nóra egyszer komolyan beszélni vele —, nekem tényleg rossz érzés, hogy a húgod az én dolgaimat hordja. Ezek hozzám tartoznak. Ez az én személyes terem.

Márk azonban már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon.

— Nóra, ugyan már, ne legyél ennyire irigy — vágta rá Márk. — Egy család vagyunk. A családtagok pedig segítik egymást.

— Pénzzel, tanáccsal, támogatással, igen — felelte Nóra feszülten. — De nem úgy, hogy az én személyes holmijaimat osztogatod!

— Miért, egy ruha vagy egy ékszer nem lehet segítség? Lilla egyetemista, nincs pénze ilyesmikre.

— Akkor kérjen engedélyt tőlem!

— Minek? Úgyis tudom, hogy nem mondanál nemet. Miért kellene formaságokat játszani rokonok között?

Csakhogy Nóra számára ez nem üres udvariasságról szólt. Hanem arról, hogy a saját otthonában kezdte magát kifosztottnak érezni. A tárgyai kérdezés nélkül tűntek el, aztán késve, néha sérülten vagy koszosan kerültek vissza. A férje pedig nem értette, miért fáj ez neki, és kapzsiságnak nevezte azt, ami Nórának az utolsó kis személyes határvonal megvédését jelentette.

A helyzet a laptoppal érte el az egyik mélypontját.

Nóra lakberendezőként dolgozott, de az elmúlt két hónapban éppen nem futott nagyobb projektje, ezért a saját gépét valóban ritkábban használta. A céges laptop elég volt a munkalevelekhez, sőt esténként még arra is, hogy egy kicsit elvesszen a közösségi oldalakon. A magángépe a hálószobában pihent, az ő kis asztalán, és mostanában alig nyitotta fel.

Aznap azonban úgy döntött, végre rendbe tesz néhány személyes ügyet. Át akarta válogatni a legutóbbi nyaralás képeit, frissíteni készült az önéletrajzát, és a privát e-mailjei között is rendet akart rakni. Csakhogy a laptop nem volt a helyén.

— Márk, hol van a gépem? — kérdezte.

— Lillánál — mondta a férfi, fel sem pillantva a tévéből. — Elromlott az övé, neki meg le kell adnia egy beadandót.

Nóra érezte, ahogy a vér az arcába szökik.

— Hogyhogy Lillánál? Azon a gépen vannak a fájljaim, a fényképeim, az irataim! Ráadásul nagyon személyes dolgok is.

— És? Nem fogja nézegetni őket. Neki csak a Word kell meg az internet.

— Márk! — emelte fel a hangját Nóra. — Ott vannak a magánfotóim! Dokumentumok! Jelszavak! Felfogod egyáltalán, mit csináltál?