– Én csak jót akartam a lányomnak.

– Az én pénzemből, az én engedélyem nélkül.

– Ne kezdj már filléreken lovagolni. Később visszaadtam volna.

– Én nem a filléreket számoltam – feleltem. – Hanem azt, hányszor kell kimondanom, hogy nem, mire végre meghalljátok.

Katalin elhallgatott. Mellette Lilla valakivel a foglalási számról vitatkozott; az ügyintéző szavait nem értettem, csak Lilla válaszainak töredékei jutottak át a zajon.

– Eszter, teljesen nevetséges helyzetbe hoztál minket – szólalt meg végül Katalin.

– Ti jelentetek meg a pályaudvaron egy olyan úttal, amit én soha nem adtam át nektek.

– Én már akkor, az asztalnál eldöntöttem mindent. Nem kellett volna ebből ekkora jelenetet csinálnod.

Abban a pillanatban eszembe jutott, ahogy néhány nappal korábban az ajtónkban állt. Begombolt kabátban, a táskáját a karján tartva, azzal a tekintettel, amely szerint ha valaki elég határozottan kijelent valamit, az onnantól más kötelességévé válik.

– Ti egymás között döntöttetek – mondtam. – Az utazás viszont végig az enyém maradt.

Erre családról, tiszteletről és Lilla nehéz évéről kezdett beszélni. Én közben újra a kijelzőre néztem. Negyven perc volt hátra az indulásig.

– Mennem kell – szakítottam félbe. – Ha Lilla taxira költött, azt beszéljétek meg egymás között. Az én álláspontomat előre ismertétek.

– Egyszer még meg fogod bánni, hogy így beszélsz a családoddal – mondta Katalin.

– Lehet, hogy lesz még miről beszélnünk. De nem a mai utamról.

Ezzel bontottam a hívást.

Egy perccel később üzenet érkezett Gábortól: „Anya hívogat. Most már értem, hogy tényleg elmentek.” Elolvastam, aztán visszacsúsztattam a telefont a táskámba.

A beszállást pontosan kezdték. Megmutattam a személyimet, leolvastattam a jegyem QR-kódját, és felszálltam a szerelvényre.

Mátraházán nem rendeztem magamnak diadalünnepet. Sétáltam, aludtam nyolc órákat, átmentem Galyatetőre, és egyik nap fél délután egy padon ültem a parkban egy könyvvel. Pontosan erre vágytam akkor, amikor megvettem ezt az utat.

Katalin egész héten egyszer sem keresett. Nekem ennyi bőven elég volt: az utazás végre megszűnt családi tárgyalássorozatnak lenni, és újra az én pihenésemmé vált.

Gábor jött ki elém, amikor hazaértem. Otthon már az előszobában feltűnt a komódon heverő ismerős pótkulcs, a kék műanyag kulcstartóval.

– Ez anya kulcsa a lakásunkhoz – mondta, amikor észrevette, hová nézek. – Elkértem tőle. Az a mappás ügy után jobb lesz így.

Levettem a cipőmet, a bőröndöt pedig a fal mellé állítottam.

– Odaadta balhé nélkül?

Gábor féloldalasan elmosolyodott.

– Úgy húsz percig magyarázta, hogy idegent csinálunk belőle. Aztán végül ideadta. Azt is közölte, hogy hozzád többé semmilyen kéréssel nem fordul.

– Az már az ő döntése.

Bólintott, majd zavartan megdörzsölte a tarkóját.

– Eszter, akkor hülyén viselkedtem. Egyszerűbbnek tűnt megmutatni neki, hol van a mappa, mint megint vitába szállni vele. Csakhogy ezzel az egész konfliktust rád toltam.

Ránéztem. Régebben az ilyen helyzetek után rendszerint azzal zárta le a dolgot, hogy „tudod, milyen anya”. Most ez a mondat nem hangzott el.

– Nem azt várom, hogy háborúzz vele – mondtam. – Csak azt, hogy ha én nemet mondok, az ne jelentse azt, hogy valaki másik bejáratot kereshet.

– Megértettem. A kulcs nálunk van. A papírjaidhoz sem fog nyúlni senki.

Kicsit esetlenül beszélt, nagy fogadkozások nélkül. Talán éppen ezért hittem neki jobban, mintha hosszú beszédet tartott volna arról, hogy mostantól minden másképp lesz.

Felvettem a kulcsot a komódról, és betettem az egyik fiókba. Aztán elővettem a táskámból az igazolványaimat, és a saját irataim mellé tettem őket.

– Ha anya át akar jönni, előbb telefonáljon – mondta Gábor. – Többé nem adok neki kulcsot.

– Nekem ez így megfelel – válaszoltam.

Bólintott. Ezúttal nem kellett tovább magyarázni semmit.