Lillánál maradhatott egy előzetes csomag az ő nevével, Katalinnál pedig ott lehetett a régi mappám. Csakhogy egyik sem igazolt már érvényes jegyet.

Gábor ezalatt végig velem szemben ült.

– Szólsz anyának? – kérdezte.

– Tegnap már elmondtam neki mindent, amit kellett.

– De így elmehetnek a repülőtérre.

– Az már az ő döntésük lesz.

Összeráncolta a homlokát.

– Direkt azt akarod, hogy Lillát ott fordítsák vissza?

Lehajtottam a laptop fedelét.

– Nem. Én azt akarom, hogy a saját utamról én dönthessek.

Nyaralni akarok menni arra az útra, amelyet magamnak fizettem ki. Ha valaki a kimondott tiltásom ellenére elviszi más iratait, nekem nem kötelességem kézen fogva végigvezetni azon, ami ebből következik.

Gábor felállt, és a mosogatóig sétált.

– Anya azt fogja mondani, hogy te hoztad őt kellemetlen helyzetbe.

– És te mit fogsz mondani?

Nem válaszolt azonnal. A bögréjét betette a mosogatóba, pedig a mosogatógép közvetlenül mellette nyitva állt.

– Azt, hogy nem kellett volna hozzányúlni a mappádhoz – mondta végül. – De ezt az egész felhajtást akkor is el lehetett volna kerülni egy figyelmeztetéssel.

– A felhajtás nem az én ügyfélfiókomnál kezdődött.

Ezzel a beszélgetés el is halt.

A következő négy napban Katalin egyszer sem hívott. Lilla sem keresett. Gábor kétszer is belekezdett abba, hogy „ezt még helyre lehet hozni”, de mindkét alkalommal elakadt, amikor megkértem, nevezze meg pontosan, mit szeretne helyrehozni: az én nemet mondásomat, vagy azt, hogy ők megpróbálták megkerülni.

Reggel és este is ellenőriztem a foglalást. Új kérés nem jelent meg. Az indulás előtti napon megnyílt az online utasfelvétel, és a beszállókártya megérkezett a telefonomra.

Minél közelebb került az utazás, annál kevésbé éreztem szükségét annak, hogy bárkinek bármit bizonygassak. A bizonyítási vágy helyét valami óvatos éberség vette át. Túl jól ismertem Katalint ahhoz, hogy elhiggyem: egyik napról a másikra beletörődött a döntésembe.

Az indulás reggelén az ébresztő négy negyvenkor szólalt meg. Felöltöztem, lezártam a bőröndöt, és előre megrendeltem a taxit. Az autót fél hatra kértem.

Gábor akkor ébredt fel, amikor a bőrönd kerekei végiggördültek az előszoba kövén. Pólóban jött ki a hálóból, és megállt az ajtóban.

– Szóval tényleg elmész? – kérdezte.

– Igen. Elmegyek arra az útra, ami az enyém – feleltem, miközben felvettem a kabátomat.

– Anyánál vannak az iratok.

– Nálam pedig a saját irataim.

A kezemben lévő telefonra pillantott.

– Eszter, csak ne dacból csináld.

– Dacból az lett volna, ha veszek még egy jegyet, és Lilla mellé ülök. Én azzal utazom, amit három hónappal ezelőtt kifizettem.

Odakint már várt a taxi. Betettem a bőröndöt a csomagtartóba, aztán beültem hátra.

A repülőtérig valamivel kevesebb mint egy óra volt az út. A sofőr halkan hallgatta a reggeli híreket, és egyszer sem kérdezte meg, miért nyitom meg tízpercenként a foglalási alkalmazást. Ez kifejezetten megnyugtatott. Végre senki nem magyarázta, hogy adjam át a helyemet annak, akinek „nagyobb szüksége van rá”.

A pultnál odaadtam az útlevelemet, és megmutattam a telefonomon a beszállókártyát. Az alkalmazott gyorsan egyeztette az adatokat, ráragasztotta a poggyászcímkét a bőröndre, majd visszanyújtotta az okmányomat.