Gábor idegesen körbenézett. Már nem csak néhány ember figyelt rájuk; szinte az egész csarnok őket nézte.

— Fogalmad sincs, miről beszélsz — mondta fojtott hangon.

Márk elővette a telefonját a zsebéből.

— Dehogynem. Anya azért veszítette el a munkáját, mert felhívtad a barátodat. A főbérlőnknek pedig nagyjából hatszázezer forintot fizettél azért, hogy három napon belül kirakjon minket az utcára.

Lilla döbbenten fordult Gábor felé.

— Mit műveltél?!

Gábor összeszorította a fogát.

— Ezek felnőttekre tartozó ügyek!

— Nem akkor, amikor az anyámat akarod az utcára tenni csak azért, hogy engem zsarolhass! — vágott vissza Márk.

A csarnokra súlyos, fojtogató csend nehezedett. A szülők és tanárok nyílt megvetéssel néztek Gáborra, az edző karba tett kézzel állt, és egyetlen szót sem szólt. Gábor a fia válla felé nyúlt, de Márk undorodva hátralépett.

— Ne érj hozzám.

— Márk…

— Anya soha nem tiltotta meg, hogy szeresselek. Egyetlenegyszer sem beszélt rólad csúnyán. Még akkor is, amikor elveszítettük a lakást, azt mondta, ha akarok, visszamehetek hozzád, hogy könnyebb legyen nekem. Tudod, ki követelte tőlem, hogy gyűlöljem a másikat? Te.

Márk ismét az órára mutatott.

— Ez a vacak többe kerül, mint amennyit anya hónapok alatt megkeres. De ő kelt fel velem minden hajnalban, amikor korán kellett edzésre mennem. Ő ült ébren éjszaka, amíg haza nem értem. Ő adta el titokban a saját ékszereit, hogy ki tudja fizetni a bérletemet és az utazásaimat. Te pedig csak azért jelentél meg ma, mert nyertem.

Gábor kapkodva vett levegőt.

— Én az apád vagyok. Mindig jó életet akartam biztosítani neked…

— A jó élet nem egy nagy ház, ahol az embernek attól kell félnie, hogy bármikor fölösleges teherként bánnak vele — mondta Márk, majd magasra emelte a kupáját. — Ezt itt nem tudtad megvenni a pénzeddel.

Aztán a lelátó felé fordult.

— Anya!

Júlia lesietett a lépcsőkön, Márk pedig mindenki szeme láttára szorosan magához ölelte. A taps először bizonytalanul indult, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Nem harsány ünneplés volt ez, inkább csendes kiállás, amelyben több erő rejlett, mint bármilyen ajándékban.

Gábor néhány méterrel arrébb állt, kezében a nevetségesen ható ékszerdobozzal. Ujjai remegtek, az órát pedig mintha hirtelen senki sem látta volna értékesnek. Először értette meg igazán, hogy nem Júlia állítólagos szegénységével szemben maradt alul, hanem azzal a tiszta, feltétel nélküli szeretettel szemben, amelyet ő maga taposott sárba.

Egy szó nélkül fordított hátat a pályának, és elhagyta a csarnokot. Lilla sietve utána ment. A parkolóban érte utol, ahol már nem tudta visszatartani a kérdéseit.

— Tényleg pénzt adtál a főbérlőnek, hogy a feleséged és a gyereked fedél nélkül maradjon?

— Csak azt akartam, hogy a fiú észhez térjen! — csattant fel Gábor.

— Ez nem észhez térítés! Ez bosszú, mert nem téged választott!

— Ne szólj bele!

Lilla feltépte az autó ajtaját, de nem ült be azonnal. Az arcán már nem bizonytalanság látszott, hanem undorral kevert felismerés.

— Azt mesélted nekem, hogy Júlia pénzéhes, hisztérikus nő. Most már végre kezdem érteni az egészet.